A nemzet szerotoninja

Jezovics azt látá Erdélyben, vagyislag a Székelyföldön különösen, hogy a legszomorúbb, legelkeseredettebb ember is vidámabb és tettre készebb mint az anyaországnak mondott terület legvihogóbb lakosa.
Jezovics ugyanis megint ment – nézni. Szívni. Látni. Köszönni, hogy élnek, bírják, lélegeznek, s főleg dolgoznak és imádkoznak, ahogy azt annak idején még a bencés rend intelmül írá. Töltekezni ment. Bírni ment, kibírni a saját anyaországát.
Mi adja az erdélyiek elronthatatlanságát – az ő belső bajaikról most nem beszélve –, ezt a tartást? Derűt? Elszántságot?
Talán a táj maga – gondolta Jezovics, ahogy a Tordai-hasadék ősgörgetegeibe nézett a kitáruló dombok fönségében. Talán a táj – a táj az ország arca. Ha ilyen tájra néz az ott lakó, megérti, Isten vele van, ha van.
Utaztak. Faluról falura görgették maguk előtt a templomokat, sorra bukkantak elő a magyarországiaknál lehetetlenebb, kőgöröngyös, lepiszkolódott, kátyú verte utakon a kackiásan egyszerű és méltóságteljesen nagyszerű, piros tetős, fazsindelyes, álomkeringőbe illő könnyeden masszív vár-templomok, ahol a kék padokban kőrajzolatú öregemberek, szikár bátorságú asszonyok, meztelábukat lóbázó aranybőrű gyerkőcök elhitték, hogy van isten.
Jezovics úgy gondolta, ezen múlik minden. Elfogadni – és kicsikarni a sorsot. Egyszerre. Az unitáriusok egy istenével, Lutherék úrvacsorájával, a katolikusok Szűz Máriájával, akár a román elmebetegség széltében is hívőnek maradni.
Megtartani azt a szerotoninszintet, amivel élni lehet. Nem megalkudni, nem hősködni, nem hőbörögni; kibírni. Minden nemzetnek is megvan a maga szerotoninszintje, akár hihető, akár nem. Kondíciója, melynek alapja az az érzelmi töltet, amelyet a fajtája adottságai, körülményeinek kultúrája, embereinek igazságereje, bátorsága, tisztessége alakít atmoszférává, amely az egész közösséget egybefogja. Ez az identitása.
Ezeket az embereket, akikkel Jezovics mostanság találkozott, egybefogta valami. Az a fenséges táj, amit isten arcának neveztünk – amit, ha végigjárt életében egy székely, tudta, hova tartozik. Csíksomlyó kenyérdomb-háta, ahol színes szoknyák és fekete kalapok siettek Mária örömére, színjátszani, énekelni, estében elnyugodni. Mária óvatag tiaráját a Ratzinger bíborosból lett főteológ XVI. Benedek is megirigyelheti. Gergely István termetesen deli és mély tekintetű „Csibész-király” most is ott őrködött tapadó szemű gyermekei között, mint tizenkét éve – tervek, magyarharcjáték-szervezés, villanó istenlátomáskák közepette – hajszálati ezüstszürkületében, ragyogva, vidáman és nagyszerűen. Csíkszereda fő hotelének fiatal menedzser-mestere fekete villogó hajával elment volna Svájc egyik szállodafőnökének – gyors volt és pontos és eszes.
Makovecz mennyit idézte idehaza nekünk az ottani templomépítés hősies keserveit – most látván Jezovics látta, mindent megért ez a templom. Egymás fölé csusszanó kettős keresztjeivel Európa legszebb égboltját idézi, vasrekeszes üvegkupolája fölött négy angyal táncol Isten örömére – hit, hit és hit; a fák úgy maradtak állva belenőve a templom szögletébe, hogy lássa a székely ember: az egész természet a templom, s van hozzá adva egy csöpp adag isten is. Nem rossz arány.
És rohanunk a – szerotoninba. Székelykeresztúron Petőfi utolsó éjszakája a vendégfogadó Gyárfás-kúriában, Ispánkúton a költő betört kőarca a hatalmi nép nagyobb dicsőségére. Agyagfalván a fölsorakozó főszékelyek, és Székelyderzs felejthetetlen piros tetőjű derűje, ahol a templom várudvarában a lakosok személyes szalonnái és sonkái képviselik a mindennapi halhatatlanságot.
Rohanunk Parajdra is. A nagy sótermek fölszínén gubbaszkodik Áprily emlékházacskája, hol a tíz, millenniumban ültetett nyírfácskából már csak négy kornyadozik, de él.
Farkaslakán visszahalhatatlanodik Tamási Áron, horgoló asszonyok csipkéi közé varázsolva Szervátiuszék kőrajzolatú szobrába. Bözödújfalun félig áll ki a vízből az elsüllyedt falu árvizes temploma.
Betelhetetlen táj. Ez is alapja a szerotoninnak.
De főleg az emberek.
Végül is megint Székelyudvarhelyre kanyarodtunk drága Hegyi tiszteletes barátainkhoz, három református beszélgetésébe. Stephan, ki Sinkovitsot meghazudtoló színészorgánummal és dörgedelemmel osztotta könnyed áldásait és jótékony átkait, a fából faragott arcú Gerő tiszteletes, ki méltóságteljes nevetéssel honorálta a színész-pap mulatságos és magvas produkcióit, nemkülönben a házigazda kis Hegyi, aki pattogó hózentrágerben kapdosta el a beszéd közébe zümmögő legyeket mint megtérítendő bűnösöket önnön vesztükre.
Szegényebbek tán, nyomorúbbak tán, nélkülözőbbek tán, román fönnhatóság alatt – mégis ma is tanultunk tőlük –, gondolta Jezovics. Van szerotoninjuk. Miből? A megfejthetetlen tájból, várakból, templomokból, legendákból, emberi tartásból, istendarabkákból? De van.
Együtt vannak. Az emberekkel, meg az Istennel.
Légkör? Fájdalom? Tartás? Dupla nyomor? Genetika?
Jezovics ezt írta templomukra s nem felejthető Anikó asszony kedvességére:
A modern ferde templom égbe nyúló
háromszöge a kongruenciát
Istennel úgy mutatja: úgy jó
ahogy tudta a kamasz kisdiák
hogy X egyenlő Z plusz Y-nal
a négyzetre emelve mint a sóhaj
félnivalóval szeretni valóval
ha Isten véletlenül lekiált.

És egy kis szerotonin.