Az erkölcsi szempontok elsőbbsége

Érdeklődéssel olvastam a július 19-i (szerdai) számban Szentesi Zöldi László és Kovács Gábor professzor beszélgetését (Konzultációval a meddővé tétel ellen). Figyelmet kelt az ilyen cikk, mert témája, az emberi élet és annak szabályozása-irányítása mindenki számára fontos kérdés, másrészt mert az újságíróval beszélgető tudós komoly tekintélyű, nemzetközileg elismert szakember. Megfogalmazásai nyugodtak, kiegyensúlyozottságra törekvőek. Alkalmasak arra, hogy befolyásolják az emberek véleményét.
Éppen ezért kell nagyon megfontolnunk, erkölcsi szempontból elfogadhat-juk-e a professzor úr minden állásfoglalását. Maga a professzor úr mondja a beszélgetés során, hogy az erkölcsi határokat bizottságoknak kell megvizsgálniuk, mert az orvosok érdeklődése szakmai természetű, tehát korlátozott területre vonatkozik. Ennek elismerése már arra utal, hogy vannak magasabb szempontok, van egyetemes erkölcs, amelyhez az embernek alkalmazkodnia kell.
A beszélgetés nagy részében a mesterséges meddővé tételről van szó, nyilván azért, mert ez a kérdés a rövid idővel ezelőtti alkotmánybírósági határozat miatt felkavarta a közvéleményt, és azóta még nem merült teljesen a feledés homályába. Úgy tűnik, hogy a professzor úr alapvetően nem helyesli, nem kívánja gyakorivá tenni a mesterséges meddővé tételt. A józan ész erejében bízva, okos megbeszéléstől várja az ilyen irányú igények mérséklését. Ugyanakkor azonban általános emberi jognak tekinti a mesterséges meddővé tételt, amivel egyáltalán nem érthetünk egyet. Az ember nem abszolút ura saját testének, nem károsíthatja-csonkíthatja kénye-kedve szerint. Végezhetők csonkító műtétek (a legtöbb sebészi beavatkozás ilyen természetű), de csak akkor, ha azokra tényleg szükség van az egész személy java vagy még nemesebb cél (szervadományozás más ember életéért) érdekében.
Ez nem pusztán társadalmi többségi megegyezés vagy éppen pozitív állami jogalkotás kérdése, sokkal mélyebben gyökerezik az ember természetében és méltóságában.
A lombikbébi-programot a beszélgetés kérdéseit feltevő újságíró nyilvánítja bevett, normális eljárásnak. Nem kétséges, hogy komoly technikai felkészültséget igényel, tudományos szempontból jelentős siker a kisgyermek előállítása férfiak és nők szervezetéből vett megfelelő sejtekből. A dolgok rendjének és az ember méltóságának viszont az felel meg, ha az emberi személy élete szülei házastársi szerelméből fakad, annak gyümölcse, ajándéka. Nem beszélve arról, hogy az in vitro megtermékenyítés a gyakorlatban veszteségekkel jár. Nemcsak anyagi veszteségről van szó, hanem emberéletről. A létrehozott élő embrió ugyanis emberi személy: ha a lombiktól nem jut el a sikeres megszületésig, haláleset történt, amelyet mi idéztük elő. Ezzel a ténnyel szembe kell néznünk.
A klónozásra vonatkozólag az első pillanatban alkalmas az olvasó egyetértésének megnyerésére az alternatíva felvetése, és a megszabott minőségű ember sok példányban való előállításának – „huszonöt új Andre Agassit teremteni” – elutasítása. De mit értünk a másik célon? Ha a gyógyítást tűztük ki célul? Erre a lehetőségre helyeslően válaszol a professzor úr, de a gyógyítás céljával végzett klónozáson általában azt szokás érteni, hogy a létrehozandó új személy embrionális szöveteit mások gyógyítására kívánják felhasználni. A létrehozandó embrió ugyan a gyógyítás szolgálatában, de mégis csak nyersanyag lesz. Ezt nem hiszem, hogy komoly meggondolás után bárki is helyeselni tudná.
A cikkben keretes megjegyzés értesít arról, hogy tervezik a Nyírő Gyula Kórházban a preimplantációs diagnosztika bevezetését. Ez viszont az egészségesek kiválogatása és a betegek, tehát selejtesek kidobása: homlokegyenest ellenkezik az orvostudomány szellemével és céljával, a beteg,szenvedő emberek gyógyításával, segítésével. Sokkal közelebb áll az állattenyésztés világához, fajtanemesítő módszereihez. Emberre vonatkoztatva – szerintem – nem lehet elfogadni.
Dr. Leszkovszky György Pál
nyugdíjas orvos, r. k. pap
Budapest