Az oroszok már a csúcson vannak

Nem sikerült a (volt) Szovjetuniónak a hidegháborúban, de sikerült most a ringben: legyőzni az Egyesült Államokat. Vasárnap hajnal óta a négy nagy szervezet nehézsúlyú világbajnoki címe egy-egy orosz, ukrán, kazah és fehérorosz, azaz egykori szovjet ökölvívóé, s mindegyikük amerikai rivális legyőzésével jutott a csúcsra. A tengerentúlon azóta szomorkodnak, és csodálkoznak hegemóniájuk elvesztésén, pedig mindez tisztán szakmai alapon megjósolható volt. Csak hát arrafelé nem mindig látnak tisztán. Ha látnának, tudhatnák, hogy a szovjet utódállamok a legtöbb sportágban, így az (amatőr) ökölvívásban is megőrizték erejüket, sőt. A legutóbbi Európa-bajnokságon, Plovdivban a 22 döntősből 17, a 11 aranyérmesből 10, a tavalyi mienjangi vb-n a finalisták fele innen érkezett, pedig utóbbi eseményen természetesen indultak és arattak a legjobbnak számító kubaiak is. Bár az Egyesült Államokban nem csak az amatőrök jelentik a profik merítési lehetőségét, jelzésértékű, hogy az USA-mezesek az előző vb-n mindössze két bronzig jutottak, szemben, mondjuk, az oroszok három arany-, valamint egy-egy ezüst- és bronzérmével.
S Kubával ellentétben, amely (legálisan) nem engedi a hivatásosok közé saját csillagait, az oroszok és a többiek – zömében minőségi amatőr múlt után – bejuthattak a korábban tiltott zónába. Mivel a legtöbb pénzt a király kategóriának nevezett nehézsúly fialja, itt jelentek meg először az exszovjet óriások. Fontos megemlíteni, hogy klubjaik, menedzsereik, mérkőzésszervezőik természetesen amerikaiak vagy nyugat-európaiak, tehát a haszon zöme nem a szülőföldön kamatozik. Ám így is kiapadhatatlan a tehetségek tárháza. No meg a felvevőpiac is megnőtt, hiszen momentán négy nagy (és több kisebb) világszervezetnél lehet megpróbálkozni a vb-öv megszerzésével. Amerika-szerte még sokan csak azokra az időkre emlékeznek, amikor a szaklapok és a helyi bokszszövetség (NBA) ranglistája alapján szervezték a vb-címmérkőzéseket. Ám az NBA-ból 1962-ben világszintűvé válva WBA lett, 1963-ban megalakult a WBC, 1983-ban az IBF, 1988-ban pedig a WBO. Így lett az egyetlen vitathatatlan világbajnokból hirtelen több.
Ez persze önmagában nem magyarázza meg az amerikai nehézsúly válságát. Egy éve még mind a négy komoly szervezetnél egyesült államokbeli király uralkodott. Ám 2005 decemberében John Ruiz kikapott az orosz Nyikolaj Valujevtől (WBA), áprilisban Lamon Brewster a fehérorosz Szergej Ljahovicstól (WBO), Chris Byrd pedig az ukrán Vladimir Klicskótól (IBF), végül múlt vasárnap Hasim Rahman a kazah Oleg Maszkajevtől (WBC). Szegény Rahman még az utolsó menetbeli kiütéstől kábán említette a meccs után a válság egyik okaként, hogy szerinte honfi- és egyben kategóriatársai túl korán túl sok pénzt keresnek, ezért a dicsőség már nem érdekli őket. Egy korábbi nagy nehézsúlyú bajnok, Joe Frazier a mai amerikai edzők felkészületlenségét ostorozta, valamint azt, hogy túl sok a cím.
Ha a boxrec.com szakhonlap szervezetektől független aktuális nehézsúlyú ranglistáját nézzük, a legjobb 25 között 14 amerikai és nyolc szovjet utódállamból érkezett bunyóst találunk, tehát a mennyiségi ismérvek alapján nem olyan vészes a tengerentúli helyzet. Ráadásul újra fordulhat a kocka, hiszen Klicskónak Shannon Briggs, Valujevnek Monte Barrett személyében amerikai a következő kihívója. Ám az idő a keletieknek dolgozik, olyan, amatőrben már bizonyított bunyósok toporognak a háttérben, mint az ukrán Olekszandr Dimitrenko, az üzbég Ruszlan Csagajev vagy az orosz Alekszandr Povetkin. Talán még nem jobbak a mai bajnokoknál, de jobbak lehetnek. Az amerikaiaknál biztosan.