Bátorságpróba a tollnokoknak

Amióta a jobboldal elvesztette a választást, a másik oldal sajtómunkásai tort ülnek rajtunk. Nincs fórum, ahol a jobbsajtó torkán le ne nyomnák, azért vesztettünk, mert nem tettünk fel Orbán Viktornak kényes kérdéseket, és nem voltunk hajlandók a jobboldal politikusait az állandó hisztéria állapotában tartani, ahogyan tette velük az ellenoldal. Lásd Bánó, Havas, Orosz, Dési, Mester, Avar, Bolgár, Kálmán Olga stb. munkásságát. Hogy mennyi az igazság a vádakban, azt érdemes lenne megvizsgálni, mert ha ez a módszer hiteles, akkor a baloldal akkorát bukott volna, mint Rottenbiller. Az egész tizenhat évre jellemző a saját oldalukra tett hallgatási fogadalom és az ellenoldal nagyjainak kilövése. És nem csak a politikusoké. Lovas István levadászására egész team utazott Amerikába, az eredményt több folytatásban közölte egy hajdan irodalminak ismert hetilap. Erre volt pénz, idő, alkalmas személy. Jobb helyeken zugfirkálásnak nevezik az ilyet, különösen, ha az illető családját, feleségét és gyerekeit is beveszik a célkeresztbe. Lovas ennyit megért, csak a várt nagy bumm maradt el.
A jobboldal ilyesmire képtelen, de nem a tehetségtelenség okán. Inkább az eredendő erkölcsi megfontolások még létező forgácsai miatt, amire minden alkalommal ráfizetünk. A médiafölény nem csak abból áll, hogy a Nap-keltétől a Klubrádión át az ATV-ig és összes muníciója a koalíció gyengéd kiszolgálója, ágyasa és tettestársa. A médiafölény onnan ismerszik meg, hogy a politikusok egy jelentős szegmensének szüksége sincs arra, hogy a Magyar Nemzetben, a Hír TV-ben vagy bármely általuk nemzeti rokonszenvvel meggyanúsított médiumban megszólaljanak. Ezért a szocialista és szabad demokrata politikusok felettébb el vannak kényeztetve. Saját pályán tarolnak, a kérdezők és a riporterek haverok, az újságírók maguktól tudják, miről kell hallgatniuk, „kőkemény őszinteségben” és agresszióban kiélik magukat a másik oldalon.
A rendszerváltozás utáni időkben még volt néhány bágyadt kísérlet: a KISZ-vagyon eltüntetése székházastól vagy Szekeres Imre miniszter szállodaügye a baráti házaspárral. Láttunk egy-két házcsodát, aztán már csak Orbán Viktornak volt háza, cége, szőlője, bányája. A közvélemény megkapta a maga bűnbakját Orbán és az Orbán-kormány tagjainak személyében. Kemény kérdések, nyomozati stílus, minden apró botlás vagy félrehallás kinagyítva, megcsócsálva, visszaöklendezve, sulykolva, bevésve. Nincs ebben semmi meglepő, állítólag egy magára valamit is adó média így viselkedik a közszereplőkkel, pláne politikusokkal. Ismerjük ezt, ha máshonnan nem, a „bátor” amerikai filmekből, ahol a politikusok és a kormány mindig hazudik, a templomos lovagokból álló médiasztárok és az öntörvényű rendőrök mindig az igazat képviselik. Ez az irodalom, de mi az élet? Nálunk egészen másként alakult, itt most a kormányoldalhoz bekötött médiaemberek mondják meg, ki a jó ember, és kit kell gyűlölni. Mondhatni, élet és halál urai a nyilvánosságnak, ennek minden progresszív, de főképpen agresszív hozadékával.
Mindenki unja, sőt a héten Kovács Zoltán, az ÉS főszerkesztője is unja a liberális médiafölény című sirámot a jobboldal szájából. Csak egy a baj, hogy ez a médiafölény: van. Szabad rajta gúnyolódni, heccelődni, negligálni, kisebbíteni. Van. És nem baloldali médiafölény, baloldali médiamonopólium van, ahol médiakartellek, médiatrösztök, médiaholdingok irányítják és formálják a magyar közvéleményt. Ők mondják ki a döntő szót, az ő véleményük köszön vissza az utca emberének szájából. „Ez a piszkos Fidesz összeállt a szélsőjobbal” – mondja a jól értesült nyugdíjas bele a kamerába a minap. Pont ahogy Lendvai Ildikó mondta el naponta ötvenszer szintén a kamerába, szintén a minap.
Ijesztő egyoldalúsággal. Amilyen aprólékosan kibontják Orbán Viktorra nézve az „igazság minden szeletét” egészen odáig, hogy most vettek-e bortároló műanyag tartályt vagy nem vettek, és hogy a Haris közi lakás fél négyzetméterrel kisebb volt-e vagy nagyobb a bevallottnál, olyan nagyvonalúan bánnak a kormányoldal vagy a szabad demokraták politikusaival.
Amikor a Hír TV megkérdezte az utca emberét, hallott-e már a Fittelináról vagy a Nomentanáról, szégyenlős fejrázás volt a válasz. A kereskedelmi tévécsatornákon nem volt téma, a kormány közeli napilapok száraz tájékoztatást közöltek róla, a negyedik és ötödik oldal táján. Egyszer. Vagy kétszer. Nem hangzott el a televízióban, sem a rádióban a Gyurcsány Ferencnek szegezett kérdés: Mennyiben tartja törvényesnek a vállalkozásait? És szerzeményeihez mennyiben van köze Szilvásy Györgynek? Szabó Pálnak? Mennyiben az anyósa bankja által folyósított kölcsönöknek, és mennyiben a hajdani KISZ-es kapcsolatainak? Ilyen kérdésektől mindenki óvakodik, aki másnap is az állásában szeretne maradni. De vannak nálunk más védett személyek is. Demszky Gábortól sem illik kellemetlent kérdezni. Még lightosat sem. Például hogy miért nem ismerhettük meg a mai napig sem a Transparency International városházi vizsgálódásának eredményeit? Hogyan tudta megakadályozni a jelentés nyilvánosságra kerülését? Ki a városháza pincéjében Police feliratú pólóban talált halott? Hogy került oda, hogyan halt meg? A főpolgármester miként nézhette el, hogy patkányméreggel megmérgeztek hatvan macskát a városháza udvarán, ahol szörnyű kínok között napokig fetrengtek? Juhász Ferenc főpárttag lakásügye körül is igen hamar csend lett. Pedig sokakat érdekelne, hogy a nyugdíjas vadőr apósa, a kedves felesége miből járultak hozzá 30 millióval a 90 milliós, 272 négyzetméteres budai villa megvásárlásához? Nem szólva Füzesi István 15 milliós segítségéről. Akinek a fia később igazgatósági elnökséget kapott a Honvédelmi Minisztérium egyik cégében. Hálából? Véletlenül? Lamperth Mónika volt belügyminiszter máig nem adott tisztességes magyarázatot arra, hogy férje milyen minőségben koccintgatott a sikkasztó Kulcsár Attilával. Mert a „pohár volt a kezében” kihívó pimaszkodás. De a Nap-kelte meg a szókimondó ATV sem dobta be Jegesy-ügyben rámenős riportereit. Horn Gyulától sem serénykednek soha megtudakolni, ki is építette a remetehegyi házat. Mi köze volt a Dom Rt.-nek, a Postabanknak és Princz Gábornak az egész tranzakcióhoz? Ami nyilván törvényes, csak kevéssé erkölcsös. Pedig Horn gyakran teszi tiszteletét a televíziókban, s nem tesz lakatot a szájára, ha a fasiszta jobboldalt szidni kell.
Lehet, hogy Kóka János nagystílű milliomos, de szeretnénk tudni valamit az odáig vezető útról. A Sulinet–Elender-bizniszeket költségvetési milliárdokkal párnázták ki, így mindenkiből lehet milliomos, de akkor oda a mítosz: az energikus yuppie megmenti Magyarországot. Dávid Ibolya a választások előtt törzsgárdista lett a médiában. Nem volt olyan nap, amikor ne tartottak volna igényt a bölcs „államaszszony” szereplésére. Egy kérdésre nem telt a sok okos riportertől, nevezetesen: mi a magyarázata annak, hogy a Magyar Demokrata Fórum színeiben ifjú szépkorúak ücsörögnek a parlamentben, akik többször látták élőben Leisztinger Tamást, mint elevenen akár egyetlen demokrata fórumos tagot is. Most, hogy Surányi György újra feltűnik a horizonton, tisztázni kéne ennyi év távlatából, hová lett az MNB bécsi bankjából, a CWAG-ből 160 milliárd forint. És mekkora többlettel terhelte meg az adófizetőket az a 2000 milliárd forintnyi MNB-adósság, amit a Horn-kormány alatt Surányiék a magyar költségvetésre, azaz a mi nyakunkba varrtak? Egy tollvonással.
Lenne itt kérdés Göncz Kinga férje és fia uniós pénzeitől Havas Henrik milliárdos tandíjbizniszéig számtalan.
Nagy levegőt, hölgyeim és uraim, aztán rajta.