Castro titka

Fidel Castro köszöni szépen, jól van, üzente tegnap levelében a szigetország népének, ám kommunista országról lévén szó, ebben majd csak akkor lehetünk biztosak, ha ismét a tribünről halljuk őt szónokolni. A karibi szigetországban néma csendben, Floridában nagy várakozások közepette várják a fejleményeket, ám a tengerszoros mindkét oldalán jól tudják, ha a „Maximo Lider” egyszer végleg búcsút int, semmi sem úgy lesz, mint az elmúlt majd ötven évben. „A Jóisten óvja őt” – imádkoztak tegnap Havannában, ám hogy a kubaiak örökké hűségesek maradnak-e Fidel Castróhoz, az már korántsem biztos. A gyengélkedő diktátorokat ugyanis általában nemcsak a testi erő hagyja el hamar, hanem a félelmében behódolt tömeg is.
Ám bárhogyan is alakul, nem lehet vitás, hogy Castro jelképpé vált, sőt divattá, éppúgy, mint a rum. Mindkettőt lehet szeretni, de éppúgy lehet undorodni is tőlük.
Emlékszünk jól, Castro túlélte az amerikaiak invázióját, merényletek sorát, a Szovjetunió összeomlását, és negyvenhét esztendőn át ki nem engedte kezéből a hatalom gyeplőjét. De mindez tényleg elég volt ahhoz, hogy szavai hazája látszólagos jelentéktelensége ellenére is eljussanak a világ minden szegletébe, ő maga pedig valamiféle reménység, szimbólum maradjon a fejlett államok befolyása ellen küzdő népmozgalmak számára? Tudjuk azt is, hogy országát képtelen volt kiemelni a szegénységből, riválisaival módszeresen leszámolt, a piacgazdaságnak gátat vetett, a lakosságnak pedig esélyt sem adott arra, hogy cukornádból nyert nedű mellett a szabadság ízét is megkóstolhassák. A vállalatokat államosította, a sajtószabadságot felszámolta, kubaiak százezreit kényszerítette menekülésre, majd rárántotta országára a fojtogató gazdasági embargót. Rendszere sokak szerint persze nem hasonlítható a szovjet típusú diktatúrákhoz, inkább nevezhető „fidelizmusnak”, mintsem kommunizmusnak, ám a jelek szerint nem a módszerek különböztek, csak az éghajlat.
Azonban ha valamiből akkora divat lesz, mint ma mindenből, ami kubai – a salsától Che Guevara ki nem érdemelt mítoszáig – akkor azért kell legyen a háttérben valamiféle titok is. Fidel Castro erős kézzel vezeti(?) országát, temperamentumát senki sem vitatja. (Még ha esései az utóbbi időkben kissé mulatságossá is tették az agg elnököt.) Amerika azonban láthatóan nem tudott mit kezdeni a helyzettel, hogy a Castro fémjelezte rezsim órái meg vannak számlálva. Vagy ha lépett is, azt elsősorban a Floridában élő több mint egymillió kubai emigráns szavazataira számítva tette.
Fidel Castro hatalmas személyiség, része van a történelem panoptikumában, ám jó és rossz tulajdonságait egybevetve is úgy tűnik, népszerűségének okait leginkább hazájától százhetven kilométerre északra érdemes keresni. Kuba és az Egyesült Államok fél évszázada tartó küzdelmében Amerika részéről sosem futotta többre, mintsem katonai vagy gazdasági erejét felhasználva, durva eszközökkel próbálja eltaposni Castrót, ám Dávid és Góliát küzdelméből látszólag mindig a gyengébb került ki győztesen. Legalábbis sokak lelkében így van ez. Az hagyján, hogy Castro immár kilenc amerikai elnököt túlélt, de azt is bebizonyította, hogy féktelen globalizáció nélkül is van élet a Földön. A szegénység fő okául a hódító és kizsákmányoló amerikai politikát nevezte meg, s neki ezt el is hitték. Sőt sokan példaképként tisztelik őt.
Előbb-utóbb persze Kubára is a nyitás vár, de most valószínűleg a fél világ azért szurkol, hogy az ne a jól ismert amerikai forgatókönyv szerint menjen végbe. Erre pedig már inni is érdemes, persze csakis egy kis kubai rumot.