Gyanús a világnak mostanság a több műfajú ember, kiváltképpen, ha többgyermekes családanya az illető. Gondolom, a nemzetközi hírnévnek örvendő Lovász Irént, három kisgyermek édesanyját is megszólták már párszor amiatt, hogy néprajzkutatóként az előadó-művészetben is kipróbálta magát. A hírlapírót azonban csak a kíváncsiság hajtja, amikor megkérdezi: hogyan fér meg egymással a két teljes embert követelő pálya, a tudósi és az énekesi ambíciók? Egyáltalán, honnan származik az elgondolás, hogy a kettőt egyszerre kell művelnie?
– Siófokon a Perczel Mór Gimnázium angol tagozatos osztályában tanultam. Kis gimnazistaként is tudtam, hogy bölcsész akarok lenni, de azt is súgta belülről valami, hogy énekeljen ez a lány.
– A hetvenes évek végén – többek között a televíziós vetélkedőknek köszönhetően – nem is lehetett egyszerű eldönteni, hogy mit énekeljen az a lány. Népdalt? Műdalt? Operettet? Operát?
– Én a családomtól kaptam a dalolás szeretetét. Édesanyám sokat énekelt, örömében, bánatában, munkájában, vigasságában egyaránt. Az ünnepeket énekszóval ülte meg a család. Édesapám neve napján a falu hagyományőrző muzsikusa húzta a mulatós nótákat. A középiskolában Együd Árpádnak, Somogyország nagy népdalgyűjtőjének az anyagából szoktam énekelni. Gimnazistaként találkoztam először Domokos Pál Péter és Rajeczky Benjámin Csángó népzene című könyvével, a kórusvezetőm adta a kezembe. A szüleim persze, a jól ismert Petőfi-szindróma szerint, azt szerették volna, ha valami biztos egzisztenciát jelentő pálya irányába indulok el az érettségi után. Az éneklésből nem lehet megélni, mondták.
– Művelt és bölcs tanárai a jól kiválasztott „kötelező olvasmányokkal” ezek szerint segítettek megoldani a dilemmát…
– Valóban, a bölcsészetet választottam, az irodalom- és nyelvtudományt. A szegedi egyetemre jelentkeztem, fel is vettek, de egyetemi tanulmányaim mellett folyamatosan énekeltem, a szegedi néptánccsoport zenekarának én lettem a szólistája. Az egyetemen nagyszerű tanáraim voltak, egykettőre nyilvánvaló lett számukra néprajzos „irányultságom”. Az első nyelvtörténeti órán például kiderült rólam, hogy jól ismerem a csángó nyelvjárást, a tanárom azt mondta, szívesen bemutat Domokos Pál Péternek. Domokos Pál Péter pedig kedvesen eligazított, merre kell indulnom, ha a moldvai csángók ősi kultúráját személyesen szeretném tanulmányozni. Ilia Mihály pedig első erdélyi útjaim megszervezésében segédkezett.
– Nem kis kockázatot vállalt az az ifjú magyar – méghozzá lány! –, aki egyedül nekivágott Ceausescu birodalmának, hogy közvetlen közelről megismerje a kiszolgáltatottnál is kiszolgáltatottabb csángóság életét.
– Álruhát öltöttem, úgy indultam el első gyűjtőútjaimra Erdélybe, majd Moldva irányába. Arra törekedtem, hogy még véletlenül se nézzenek magyarországi egyetemistának. Nem is gondolta volna senki sem arról a fejkendős, flórharisnyás lányról, aki a csíksomlyói búcsújárók közt bandukolt, hogy a viharkabátja alatt Sony magnó lapul… Az akkoriban főleg székely és csángó hívőkből álló tömegben azután olyan családokhoz próbáltam közeledni, amelyekről feltételeztem, hogy nem bánják, ha hozzájuk csapódom az otthonukhoz visszavezető úton. Sikerült is egy konspirációra kész pusztinai családra akadnom. Megállapodtam velük, hogy én vagyok az ő Csíksomlyón meglelt, „csíkszeredai rokonuk”. Azért beszélek kicsit magyarosabban, mint ők, és azért nem beszélek románul, mert kisgyermek korom óta Csíkszeredában élek. Kiválóan működött a még idehaza kidolgozott terv, az első próbatételt a szegedi egyetemistának csak a bákói vasútállomáson töltött éjszaka jelentette. Ott feküdtünk hajnali háromkor a puszta földön, és senki nem tudta, mikor lesz busz hazafelé. „Miért nem kérdezzük meg, mikor indítanak autóbuszjáratot?” – okvetetlenkedtem. Nem úgy van az, mondták a „rokonaim”, amikor akarják, majd elindítják. Rá kellett ébrednem, ezen a vidéken már nem érvényes az én logikám. Meg kellett értenem, hogy a bákói éjszakában a buszsofőr az úr. A búcsúsok, Mária kegyelmével, segítő erejével feltöltődött csángó magyarok jámboran tűrték a kiszolgáltatottságukat. Tudomásul vették, hogy akkor indulhatnak hazafelé, amikor a sofőr felébred, kényelmesen megreggelizik, megeszi a szalonnáját… Istenem, morogtam magamban a bákói sötétségben, más akkor sem jönne el ide, ha fizetnének neki, én meg az ösztöndíjamat költöm erre a kalandra. Sőt nem is csak az ösztöndíjamat költöm, hanem azt a pénzecskét is, amelyet azért küldött édesanyám, hogy beiratkozhassak az autóvezetői tanfolyamra…
– Amikor 1991-ben, II. János Pál első magyarországi útja alkalmával népviseletbe öltözött csángó sereg érkezett Budapestre, hogy magyar papot kérjen a szentatyától, én bizony, szégyen, de magyartanárként és római katolikus létemre sem a szavukat, sem az imádságukat, szent énekeiket nem értettem e színes csapat tagjainak. A protestáns Lovász Irénnek nem voltak kommunikációs gondjai, amikor csángó felebarátai közé került?
– Az erre a kérdésre adható válaszomnak az empátia a kulcsszava. Az a különös adomány, hogy azonnal bele tudtam élni magamat az ő helyzetükbe, lelkiállapotukba. Annyira szerettem volna megérteni őket, oly nagyon akartam azonosulni velük, hogy ez a vágyam minden nehézségen átsegített. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy mire először eljutottam a csángók földjére, az egyetemen már komolyan foglalkoztam a nyelvjárásokkal és azzal az archaikus magyar kultúrával, amelynek a csángó hagyományvilág a számomra legígéretesebb megnyilvánulási formája. Ami pedig a vallásosságukat, katolikus hitüket illeti, az iránt is nagyon nyitott voltam. Tudván tudtam, hogy ebben a kultúrában a magyarság és a katolicizmus szorosan összefügg, aki magyar, az Szűz Máriát tiszteli, aki pedig Szűz Máriát tiszteli, a csíksomlyói búcsún töltekezik fel évente egyszer, egész esztendőre, hitből és magyarságtudatból egyaránt. Meg akartam érteni, és megtanultam tisztelni, hogy az archaikus magyar világképnek milyen fontos része a Mária-kultusz. Kutatási területemnek, a szakrális magyar népköltészetnek – amelyről büszkén elmondhatom: immár nemcsak nyomtatott formában ismerhető meg, de hangzóanyagként is – a középpontjában helyezkedik el a gyógyító, védelmező szereppel felruházott Szűz Mária, a Patrona Hungariae, mindnyájunk édesanyja.
– Szavaiból kitűnik, milyen meghatározóak voltak – méghozzá, úgy tűnik, életre szólóan – az első gyűjtési élményei.
– S nem is csak a néprajzkutató és az énekes számára! Lehet, hogy egyesek csak mosolyognak rajta, engem azonban még ma is büszkeséggel tölt el, hogy magányos erdélyi útjaimon soha nem buktam le, és főleg nem buktattam le senkit sem az ott élők közül. Tudtam vigyázni az anyagra is, amelyet összegyűjtöttem. Kazettáimat hiánytalanul hazahoztam, gyűjtéseimet a Néprajzi Múzeumban is őrzik, és megvan természetesen itthon is, a saját archívumomban valamennyi. Igaz, vigyáztak is a csíkszeredai „rokon lányra”, akik a házukba fogadták. Kézről kézre adtak, sohase hagytak magamra. Voltak olyan helyzetek, amikor majdnem kiderült, hogy nem az vagyok, akinek hisznek. Egyszer egy esküvőre voltam hivatalos a házigazdáimmal együtt. Viseletet is választhattam magamnak, azt mondták, amit az ünnep alkalmával magamra öltök, haza is hozhatom. No, én erre egy fekete, geometrikus ornamentikával díszített ruhát választottam. Hiába mondták vendéglátóim, jobb lenne magának, angyalom, a nagy rózsás, hiszen még olyan fiatalka, néprajzoskámnak az archaikus minta kellett. Aztán pedig nem értettem, miért bámulnak rám a falubeliek a templomba menet. Kiderült, hogy olyan ruhát, amilyen rajtam volt, fekete ornamentikával, csak az özvegyek szoktak magukra ölteni. Találgatta is az esküvő népe: a csíkszeredai rokon özvegy volna? Mire a templomhoz értünk, már tudtam, nem szabad bemennem Isten házába, ha ott van egy szekus, márpedig erre számítani lehetett, még utóbb feltűnik neki az én „korai özvegységem”. Foglalkozni kezd velem, és akkor vége az én gondosan felépített szerepemnek. Más alkalommal meg, amikor egy gyászszertartást akartam végignézni a somoskai templomban, a kiterített halott látványától vagy mástól, nem tudom, rosszul lettem. Efféle gyengeség egy igazi rokonnal aligha eshetett volna meg, még jó, hogy volt, aki kézbe kapott, és kivitt a friss levegőre. Kérdéséhez visszakanyarodva: elmondhatatlanul sokat tanultam ezeken az útjaimon, nemcsak a repertoárom gazdagodott, a stílusom csiszolódott általuk, hanem az emberismeretem is. Hatásukat már Szegeden érzékeltem, ahol több diavetítéssel illusztrált előadást tartottam a Csángóföldön felcsipegetett tapasztalataimról, és a környezetem szép fokozatosan kezdte megérteni, mi az, amire a Lovász Irén nevű „flúgos csaj” az életét felteszi.
– Az alföldi egyetemi városban tehát elismerték, de hogyan tudta „bevenni” a hazai tudományos élet fellegvárát, Budapestet?
– Amikor a diploma megszerzése után a fővárosba kerültem, a népzenekutató Vikár László óráit kezdtem el látogatni a Zeneakadémián. Vikár tanár úr küldött el a népi vallásossággal, szakrális szövegfolklórral foglalkozó Erdélyi Zsuzsannához, akivel első találkozásunk alkalmával szövetséget kötöttünk. „Tudsz-e blattolni, aranyos fiam?” – Erdélyi Zsuzsanna ezzel a kérdéssel fogadott. Egy XIV. századi olasz laudát tett elém, Dove vai, Madonna mia, kezdtem énekelni, először a gyűjtőjének, Erdélyi Zsuzsannának, másnap pedig már nagy nyilvánosság előtt: Hová mész, Szűzanyám, / Az úton egymagadban? / Fiacskámat keresem, / Három napja nem lelem… Munkakapcsolatunknak ez volt a nyitánya, a Hegyet hágék… hangzóanyagának pedig már én lehettem a szerkesztője. Közben természetesen végighallgattam Erdélyi Zsuzsanna összes gyűjtését. Igen-igen sokat tanultam tőle, emberséget is, nem csak néprajztudományt. Két-három helyre maga vitt el, Madarasra például egy látóasszonyhoz meg a palócföldi Fedémesre Margit nénihez… Ez az asszony vagy negyed századdal találkozásunk előtt súlyosan megbetegedett, fél teste megbénult, és fizikailag korlátozott helyzetében, írógépét egy ujjal pötyögtetve rögzítette mindazt, amire emlékezett az elődeitől átvett népdalkincsből. Kezdetben csak mentette, később pedig rendszerezte is a tudását, egyrészt, hogy ha mennie kell, ezt a gazdag kincset ne vigye magával, másrészt, mert hitt a hagyomány gyógyító erejében. Azt mondta, Mária alakja sokat segített rajta. Ha Máriácska oly sokat szenvedett az ő fiáért, akkor ő miért ne tudná elviselni testi kínjait.
– Lehet, hogy voltaképpen a fedémesi Margit néni az inspirátora, ötletadó gazdája legújabb énekesi ambíciójának, hogy tudniillik négyrészes sorozatban adja közre a gyógyító erejű népi énekeket?
– Már az Erdélyi Zsuzsanna által gyűjtött népköltészeti anyag tanulmányozása közben is folyton-folyvást az foglalkoztatott, miért, mire használják az emberek a szakrális szövegeket. Aztán rájöttem: mert hatékonyak. Mert bizonyos szövegeknek már a kimondásakor is megvalósulni látszanak a reményeik. „Aki ezt az imádságot elmondja, annak hét halálos bűne megbocsáttatik…” „Megnyílik előtte a mennyország kapuja…” „Úgy megüdvözül, mint a ma született gyermek.” A modern nyelvfilozófiai iskolák számára sem ismeretlen jelenség ez, követőik azt állítják, hogy vannak olyan nyelvi megnyilatkozások, amelyekkel valóságot lehet teremteni. Ezt a tézist az 1960-as évek végén hozták nyilvánosságra, a parasztemberek viszont időtlen idők óta ismerik. A természetközeli ember mindenütt a világon hisz abban, hogy a kimondott szónak ereje van. Méghozzá gyógyító ereje, olykor még élet-halál helyzetekben is.
– Talán még akkor is, amikor tehetetlennek bizonyul az orvostudomány?
– A hagyományos kultúrákban, így a magyar népköltészetben is számos olyan szöveg és dallam ismeretes, amelyeknek a segítségével, elmondásukkal, eléneklésükkel a test és a lélek gyógyítását segítették az emberek. Az asszonyok – főleg. A szakralitás pedig a világ rendjének, egységének és egyensúlyának a fenntartását szolgálja mindenütt. Az évkör pontosan visszatérő menetének – a keresztény karácsony, húsvét, pünkösd ünnepének – megfelelően ismételt énekek ennek a rendnek, egységnek és egyensúlynak a fenntartásán munkálkodnak. Az Égi hanggal induló sorozat – amelynek a további három része a Női hang, Belső hang és Gyógyító hang címet kapja – arra tesz kísérletet, hogy a hagyományos kultúráktól és a természettől egyre inkább elszakadó modern emberek, modern társadalmak lelki egészségét istápolja. Őrizze, gyógyítsa, kinek mire van szüksége.
– Volt muzeológus Budapesten, egyetemi oktató Pécsett, kandidátus és a népművészet ifjú mestere, az év énekese, televíziós műsorvezető. Énekelt az ulmi dómban, a budai Mátyás-templomban, szabad téren és falusi oltárok előtt. Több tudományos publikációval és tucatnyi zenei kiadványnyal a háta mögött lehet tudni, hogy merre tart a néprajzkutató-előadóművész Lovász Irén?
– Miután befejeztem az egyetemi tanulmányaimat, tíz éven át, 1984 és ’94 között a néprajzkutatás volt az életem. Aztán száznyolcvan fokos fordulat következett, megszűnt mind a muzeológusi, mind az egyetemi oktatói szerződésem, elmaradt mellőlem a szaktudomány, viszont a Nemzeti Múzeum millecentenáriumi régészeti kiállításához tőlem kértek kísérőzenét. A Világfa címmel lemezen is megjelent összeállítás nagy érdeklődést keltett, átdolgozott változata megkapta a német kritikusok díját. Azóta az ének tölti ki a mindennapjaimat és természetesen a három gyermekem. 2003-ban az év legjobb énekesnője címet, a Magyar Rádió eMeRTon-díját kaptam meg, mondanom sem kell, milyen boldog voltam vele. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy a misztikus évtizedes forduló, mint ’95-ben, 2006-ban is változást hoz az életembe. S csakugyan: most ismét egyetemen fogok tanítani, és folytathatom kutatásaimat is. Az éneklés mellett. Azaz a szintézis évei következnek végre, azt remélem.
Ruszin-Szendi Romulusz
Ruszin-Szendi egy országot akar átverni volt helyettese szerint
