Hatvannyolcban történt

Éppen ma harmincnyolc esztendeje, 1968. augusztus huszonegyedikén a Varsói Szerződés csapatai (Bulgária, Lengyelország, az NDK, Magyarország és a Szovjetunió) hősiesen bevonultak Csehszlovákiába. Az internacionalizmus jegyében, megvédeni a szocialista vívmányokat. Hogy Csehszlovákia megőrizhesse, amit annak idején kiharcolt. Vagy ha nem, majd ráerőltetik.
Egyenlőtlenek voltak az arányok: ott egy ménkű ármádia, emitt egy lelkes, de erőtlen tömeg. Góliát és Dávid. Kevés volt az esély. Brezsnyev kemény volt, Kádár gerinctelen (akárcsak a többi partner), csak a jelszó volt azonos: Fel, támadunk! Az eredmény ismert, az ébredező Csehszlovákiát leverték, mint a cölöpöt. A „művelt” Nyugat pedig – szokása szerint – hallgatott, mint hal a szatyorban… Csehszlovákiát ugyanúgy magára hagyták hatvannyolcban, mint bennünket ötvenhatban. Talán mert egyik helyen sem találtak olajat. Akkor meg minek…
Sosem felejtem el azt a nyálas MTI-közleményt (nyilván a Duna-parti „Fehér Házban” fogalmazták), amelyben arról tudatták kedves mindnyájunkat a megszállás másnapján, hogy nyugodjunk békében, honvédeink most éppen hazafias cselekedetet hajtanak végre a testvéri Csehszlovákiában, és az egész értünk van, miattunk kockáztatják az életüket.
Szakadt volna rá a traverz a nyilatkozatot fogalmazó pártapparátusra! Átgázolni egy országon, csak azért, mert ott már másképpen gondolkodnak? Régi recept, most éppen Afganisztán, Irak, Libanon kapja a leckét. Az erősebb kutya barátkozik. Olyan ötvenhatos akart lenni ez a csehszlovák augusztus huszonegyedike, csak ott kevesebb vér folyt, a megtorlás is sokkal enyhébb lett.
De egy volt az akarat.