Hazaérkezni Balkániába

Ha valaki gyakran járt Romániába (Erdélybe) a kilencvenes években, az pontosan ismeri azt a megnyugtató érzést, amely hazatéréskor fogta el az utazót: az ártándi határátlépés után egyszerre kisimult az útfelület, az éjszakában is gyönyörűen lehetett látni az aszfaltcsík szélét és közepét, talán még a fű is zöldebbnek tetszett a határ innenső oldalán. A két ország fejlettsége közötti különbség szembeötlő volt, és olyan élménnyel tört az utazóra, mint amit a nyugatra látogató honfitársaink érezhettek Hegyeshalom után a Gorenje-korszak hajnalán.
Aki most lépi át a román–magyar határt, annak már egészen más tapasztalatokkal kell szembesülnie: a folyamat megfordult. Most már mi, magyarok érezhetjük azt, hogy hazatérve megérkeztünk Balkániába. E sorok írója a nemzeti ünnep előtti éjszaka érkezett a román–magyar határhoz egy hosszabb székelyföldi út után, és igen lehangoló élményekben volt része. Romániában ugyanis most sokkal jobbak az utak, mint bárhol Kelet-Magyarországon vagy akár a világvárosnak hazudott Budapesten. Még a Bukarest által sokáig mellőzött Székelyföldön is hihetetlen ütemben fejlesztik az infrastruktúrát: a régión áthaladó 13A jelű országúton például Csíkszereda és Balavására között naponta tíz-tizenöt kilométernyi(!) vadonatúj útburkolatot fektetnek le román pénzből egy bákói cég emberei olyan modern és hatékony technológiával, amellyel – hazai üzletemberektől tudom – egyetlen magyar vállalkozás sem rendelkezik.
Helyi idő szerint háromnegyed tízkor érkezünk a borsi határhoz, ahol a román oldalon kisebb sor alakult ki. Néhány percnyi várakozás után odagördültem az útlevélkezelő ablakához, ahol fiatal, jól öltözött tiszt magyarul(!) tájékoztatott, hogy ő kezeli ugyan az útlevelem, de nem tudok továbbhajtani a torlódás miatt, és mosolyogva jó utat kívánt. A két ország közötti senki földjén több száz autó várt a Magyarországra való bebocsáttatásra, az egyre idegesebb turisták gépkocsijai között autóbuszok próbáltak átvágni a másik oldalra. Három óránál is hosszabb várakozás után végre meglátom a késlekedés okát – az uniós pénzből három ütemben felújított ártándi határállomáson hiába van tucatnyi modern útlevélkezelő ablak, csak három van nyitva, így az ügyeletesek nem győzik a beléptetést. Pedig csak némi szervezés és előrelátás kérdése lenne az egész, hiszen az elmúlt évek gyakorlata alapján azért nem lett volna nehéz kitalálni, hogy augusztus huszadika környékén megszaporodnak az átlépésre jelentkezők. Araszolunk a sorban, már régen Budapesten kellene lennem, amikor átesek a mindössze húsz másodperces útlevél-ellenőrzésen. Pár méterrel arrébb unottan cigarettázik a vámos egy padon, s két slukk között arról érdeklődik, van-e nálam alkohol vagy cigaretta. Tagadó válaszomra lazán int, hogy menjek – az egésznek végtelenül lekezelő, csendőrpertus-balkáni íze van, de én boldog vagyok, hogy végre nekilódulhatok az előttem álló kétszázvalahány kilométernek. Ez sem egyszerű, hiszen kevés kivétellel az egész Ártánd–Püspökladány szakaszt felújítják, így alig lehet haladni. Éjszaka különösen veszélyes arra járni, hiszen nem látni az út közepét és szélét, és minden logika és rendszer nélkül marták fel helyenként az aszfaltot, így az autó hatalmasakat döccenve esik bele a gödrökbe. Helyenként az úttestre borultak a tereléseket és korlátozásokat jelző táblák, így az egész olyan, mint egy gyenge grafikájú Nintendo videojáték, csak az a különbség, hogy itt nincs bónusz életed, ha frontálisan ütközöl egy kamionnal. A sofőr ilyenkor nem tudja, hogy kínjában sírjon-e vagy nevessen: éppen egy európai fontosságú úton közlekedik (az E60-as említett szakasza az EU tagállamainak területén kijelölt transzeurópai közlekedési hálózat része, amely a távolsági áruszállítás gerinchálózataként szolgál az Európai Unió gazdaságában), miközben hosszú kilométerenként harmincas táblákkal korlátozzák a sebességet, de sehol nem látni sem munkást, sem munkagépet. A felújítás szükségességét nem vitatom (gyalázatos állapotban volt tavasszal az az útszakasz), és azt nem várom el (bár a világ civilizáltabb részén természetes volna), hogy éjjel is dolgozzanak az útépítők egy ilyen nagy terhelésű út esetében. De legalább annak az illúzióját meghagyhatták volna az út szélére leparkolt munkagépekkel, hogy itt reggel történni fog valami. Harminccal és ötvennel döcögünk a nagy magyar puszta közepén, amikor a Püspökladány előtti utolsó faluban egy civil autóból kiugrik egy rendőr, megállít, és azt mondja, tiltott helyen előztem. Nincs kedvem vitatkozni, fáradt és nyűgös vagyok, ki akarom fizetni a büntetést. Nem lehet – a rendőr visszaül a civil autójába és hosszú percekig tölteni kezdi a jegyzőkönyvet. Felmegy bennem a pumpa: tudtommal semmit sem vétettem (ő különben több száz méterre volt, amikor az állítólagos előzés megtörtént), de hiába fizetnék, megint várakoznom kell. És arra van pénz, hogy hajnali kettőkor civil autóból vadásszanak az autósokra, de két határőrrel többet nem tudnak megfizetni, hogy ne kelljen közel négy órán át várakozni a határon. Közben megérkezik a rendőr a papírokkal – megjegyzem, amikor megállított, nem mutatkozott be –, és amikor visszautasítom az aláírást, minősíthetetlen hangon elkezd ordítozni. Most akkor várni fog még egy fél órát, mondja, és nekifog kitölteni újabb papírokat, majd megállítja az arra karikázó polgárőröket. Jelzem neki, hogy ők később érkeztek, így nem fogadom el tanúnak az állítólagos közlekedési vétségben, amire újra kiabálni kezd, hogy majd azt fogják tanúsítani, hogy én kimondtam: nem látták, amikor tiltott helyen előztem. Abszurd komédiára kezd hasonlítani az egész, a rendőr a családi állapotom, a munkahelyem és a fizetésem felől érdeklődik (utóbbira is megtagadtam a választ), majd aláírat velem valamit, de meglepetésemre és kifejezett kérésemre sem ad belőle másodpéldányt. Színtiszta Balkán, mondják román állampolgárságú utastársaim, akik felajánlják, hogy majd eljönnek tanúskodni, ha bírósági ügy lesz az incidensből.
Másnap beleolvasok a hét végi román és magyar újságokba, és érdekes összehasonlításra adódik alkalom. Magyarország államadóssága az év végére megközelíti a bruttó nemzeti össztermék (GDP) hetven százalékát, Romániában ez az arány kevesebb mint húsz százalék. Az államháztartási hiány nálunk tíz százaléknál is magasabb lesz, Romániában pedig aggódva figyelik, hogy „felszökött” két és fél százalékra. Az egy főre jutó GDP egyetlen év alatt közel kétezer euróval nő keleti szomszédunknál, a lakossági fogyasztás az első negyedévben tíz százalékkal nőtt, az ipari termelés 4,5 százalékkal, az építőipar teljesítménye pedig hússzal növekedett a lakás-, iroda- és üzletközpont-építkezések szaporodása miatt. A kiskereskedelmi forgalom 25 százalékkal nőtt az első öt hónapban, ezen belül a legnagyobb mértékben, 33 százalékkal az élelmiszerek értékesítése bővült. Emelkedett a foglalkoztatottak száma, a reálbérek hat százalékkal nőttek, nálunk a konvergenciaprogram négyszázalékos csökkenéssel számol. Idén várhatóan hét és fél milliárd euró tőke érkezik Romániába, a gazdasági növekedés üteme tovább gyorsul, idén már meghaladhatja a hét százalékot (nálunk idén négyszázalékos, jövőre pedig várhatóan a felére csökken). Az infláció Romániában fokozatosan csökken, jelenleg hat százalék körüli, nálunk most három és fél, jövőre öt és fél százalék lesz.
Majdnem elfelejtettem: a Kovászna megyei kőrispataki bányánál néhány napja tíz magyar állampolgárságú sofőrt feketemunkán fogtak meg az idegenrendészeti hatóságok, és kiutasították őket Romániából.