Leszerelés

Elbújnék egy sarokban – válaszolta 1985-ben egyik őszinte pillanatában Fidel Castro barátja, Gabriel García Márquez író kérdésére, aki azt tudakolta tőle, mire vágyik abban a pillanatban. Hetvenedik születésnapján megvallotta: „Sohasem gondoltam volna, hogy megérem a 70. évemet. Most hirtelen ráébredtem, hogy már szinte mindent magam mögött hagytam.” Norberto Fuentes ellenzéki író megjósolta: „Semmi és senki nem tudja eltávolítani őt a hatalomból. Ágyban, párnák közt fog meghalni.”

Hétfő este, 47 és fél évig tartó kormányzás után Fidel Castro példátlan módon hivatalosan átadta a hatalmat öccsének. Azonnal megkezdődtek a találgatások Castro egészségi állapotáról, és a floridai Miamiban, a kubai emigránsok székhelyén diadalünnepet ültek, mert a hatalomátruházási eljárás szerintük a vezér halálának közelségére utal. A szigetországban és Kubán kívül is egyre gyakrabban merül fel ez az eshetőség. Főleg azóta, hogy Fidel 2001 júniusában nagy nyilvánosság előtt elvesztette az eszméletét, három évvel később pedig élő adásban egy rosszul kiszámított lépés miatt eltörte jobb karját és bal térdét. Mindkét esetben rövid időn belül személyesen tájékoztatta az érte aggódókat és ellenfeleit: hamarosan felépül. Most azonban nem így történt: hétfőn személyi titkára olvasta fel az általa aláírt kiáltványt, a keddi közleményt pedig egy népszerű újságíró. Kérdés, hogy kényszerű távollétében továbbra is fennmarad-e az általa létrehozott rendszer.
Különös fegyvertény e csaknem öt évtizede tartó uralom olyan térségben, amelyben meghatározó körülmény az Egyesült Államok nyomasztó szomszédsága. Miért tart ki ilyen megrendíthetetlenül Fidel Castro és diktatúrája? És meddig lesz ilyen szilárd, ha Castro végleg távozik a sziget éléről és az élők sorából?
Amikor Castro 1959 tavaszán, Batista megbuktatása után Washingtonba látogatott, hogy kipuhatolja a nagy hatalmú szomszéd szándékait, Richard Nixon amerikai alelnökkel is tárgyalt. Az északi szomszéd ugyanolyan alárendelt szerepet szánt neki, mint megbuktatott elődjének, Fulgencio Batistának. Nixon az Egyesült Államokhoz akkoriban csatlakozó Puerto Rico státusát javasolta neki, ezt Castro nem fogadhatta el, így új pártfogó után kellett néznie. Fidel Castro – némi nyomásra – a Szovjetunió mellett döntött.
Tudniillik az új kubai kormány mind nyíltabb USA-ellenes lépései miatt Kennedy elnök korlátozó intézkedéseket hozott, végül 1962-ben teljes embargót rendelt el a sziget ellen. A Szovjetunió ugyanabban az évben kirobbantotta a rakétaválságot – Castro félig-meddig megadott beleegyezésével titokban szovjet rakétákat telepítettek Kubába –, a rendezési tárgyalásokon a szovjet fél Castróék háta mögött állapodott meg az Egyesült Államokkal a rakéták leszereléséről. A kényszerhelyzet miatt Fidel kénytelen volt segítséget és védelmet kérni Nyikita Hruscsovtól, az akkori szovjet pártfőtitkártól, mert a rakéták kivonása ellenére nem szűnt meg az amerikai blokád. Csakhogy Kubában az Amerika-ellenességnél éppenséggel csak a kommunistaellenesség volt erősebb, de a diktátor nem tehetett mást: ettől kezdve követnie kellett az új politikai irányvonalat. A Szovjetunió cserébe mindent megadott, amire az új vezetőnek szüksége volt: kölcsönöket, fegyvereket, élelmiszert és üzemanyagot és a szovjet berendezkedés egyéb „kellékeit”. Jellemző a kubai vezetésen belül az önálló vagy szovjet támogatású külpolitikai irányvonalról folytatott vitára, hogy 1968-ban Fidel leváltotta a „szovjetbarát mikrofrakciót” – hoszszú börtönbüntetésre ítélték minden tagját –, de elég volt Moszkvából arra célozni, hogy leállítják a kubai gazdaság működéséhez létfontosságú üzemanyag-szállítást, abbamaradt az önállósodási kísérlet.
Castro tanult a latin-amerikai diktatúrák példájából. Leónidas Trujillo a Dominikai Köztársaságban, a Somoza család Nicaraguában gyengeségeik ellenére évtizedekig ellenálltak a külső nyomásnak; de Szíriában, Észak-Koreában, valamint Haitin is át tudták örökíteni hatalmukat gyermekeikre a korábbi vezetők. S levonta a szükséges tanulságokat, amikor a Szovjetunió felbomlása után a volt kommunista országok áttértek a piacgazdaságra, de felhasználta a kínai reformkommunizmus tapasztalatait is.
A Szovjetunió és az egykori szocialista államok támogatásának elmaradása miatt Castrónak új pártfogókat kellett keresnie. Raúl Castro irányításával néhány évig új intézkedéseket vezettek be, amelyek azt a látszatot keltették, hogy Kuba követi majd az egykori szovjet tábor példáját, és valóban piacgazdaságra tér át. Hugo Cháveznek, Venezuela populista elnökének 1999-es megválasztása után – a dél-amerikai ország rendelkezik a világ egyik legnagyobb szénhidrogénkészletével – egymásra talált a „szabadság bajnoka” (Fidel Castro) és „Amerika legnagyobb demokratája” (Chávez). Amikor pedig 2004 végén Kubában végre elegendő mennyiségű olajlelőhelyet találtak, Kína hitelnyújtási szerződéseket kötött Kubával, bár kisebb mértékben, mint Venezuela, és az előbbi két ország együtt átvette az egykori szovjet tábor szerepét. Venezuela becslések szerint évi kétmilliárd dolláros hiteltámogatásával, kedvezményes árú olajszállításaival segíti a szigetországot. Az immár több évtizede tartó embargóval kapcsolatban is megváltoztak a körülmények, mert egyre több rést ütnek rajta. Az Egyesült Államok képviselőházában befolyásos agrárlobbi jött létre az embargó ellen, amely 2000 szeptembere óta követeli megszüntetését vagy legalább enyhítését. Brazília baloldali elnöke, Lula da Silva 2003-ban kötött Kubával kereskedelmi szerződést, majd a Mercosur ez év július végén, Argentínában tartott csúcstalálkozóján bővítették a megállapodást. Sőt a latin-amerikai földrészen a New York-i merényletek óta szinte megállíthatatlanul zajló baloldali fordulat révén Kuba január óta stratégiai szövetséget kötött Venezuelával és Bolíviával is – az úgynevezett jó tengelyét.
A külső feltételek fokozatos javulásával párhuzamosan a szigeten Castrónak mindvégig sikerült megtartania hatalmát a kubai lakosság felett, főleg a szovjet mintára átvett hatalmi pillérek – a hadsereg, a pártapparátus és a titkosszolgálatok – segítségével. Politikai ellenfeleit börtönbe zárta, eltávolította a fontos posztokból, vagy kivégeztette őket. Előrelátóan és látványosan szabadult meg azoktól, akiknek féken tartása már nem sikerült: 1980-ban és 1994-ben megnyitotta a határokat, és mehetett, ki merre látott. Fidel 1959. január eleji győzelme óta másfél millió kubai hagyta el az országot, akiknek többsége az Egyesült Államokban talált menedéket, és várja, hogy végre visszatérhessen. Az emigránsokkal a jól képzett szakemberek és az értelmiség színe-java távozott, ami csak súlyosbította a tervgazdaság miatt egyébként is katasztrofális állapotú gazdaság helyzetét, és tartósította az embargó bevezetése óta létező jegyrendszert, valamint a hiánygazdálkodást. A lakosság ellenőrzésére lakótömbönként forradalmi védelmi bizottságokat hoztak létre, a besúgóhálózat fontos elemét. Az országban maradt ellenzék ugyanolyan megosztott – az emigrációban is –, mint Castro hatalomra kerülése előtt. A vezér testőrségének soraiban nők is vannak, akik anyatigrisként készek életüket áldozni érte. Az ellentmondást nem tűrő Castro személyes kisugárzása pótolhatatlan tényező, és szinte kifogyhatatlan energiával dolgozott, járta az országot, beszédet mondott, dicsért, büntetett, szurkolt, de sportolt is.
Fidelt régóta foglalkoztatta utódlásának gondolata, akárcsak külső és belső ellenségeit. Elemzők több változatot tartanak lehetségesnek, a legvalószínűbb, hogy öccse, az inkább pragmatikus, mint karizmatikus személyiségű Raúl Castro követi majd. Raúlnak szüksége lesz kollektív támogatásra, ezt szolgálják Fidel intézkedései: alapvető fontosságú az intézmények szilárdsága, ezért leváltotta a megyei pártvezetők csaknem felét, és a legfontosabb állami intézmények többségének élére katonatiszteket állított. Raúl a hadsereg parancsnoka, amelynek hűségéért egyelőre kezeskedik, a pártapparátus és a titkosszolgálatok is urai a helyzetnek. Egyelőre. Az elkövetkező hetek-hónapok próbára teszik a szigetkommunizmus szakítószilárdságát.