Küzdelmes év volt – mondja Bikafalván Györfi József, akivel az újjáépült csűrje előtt beszélgetünk. A férfiról tavaly augusztus huszonharmadikán készült fotók még ma is keringenek a világhálón: az első képen hatalmas áradásban úszik egy csűr tetején, a következőn már azt látjuk, hogy a szétomló gerendák közül macskaügyességgel átugrik egy körtefára. Az állatait akarta menteni az istállóból, de másodpercek alatt akkora lett a víz, hogy nem tudott kimenekülni. Az áradás szétverte a csűr téglafalát, a fa tetőszerkezetet pedig elsodorta. A férfi tizenhét éves fiát is elragadta a víz, de őt csodával határos módon hamar partra dobta, így megmenekült. A férfi a lassan szétomló csűrmaradványról előbb egy házra ugrott át, de azt is elvitte a víz, aztán egy körtefára menekült. Annak is leszakadt az ága, a vízben úszó férfinak pedig gerendák verték ki a fogait, hasították fel a testét, mégis időnként ki tudott emelkedni az árból, hogy levegőt vegyen. Több száz méter után újra sikerült megkapaszkodnia egy gyümölcsfán, onnan mentették ki órák múlva – másnap már az iszapot lapátolta a szomszédban.
Csak az alapja maradt a csűrnek és egy vasvályú. Elpusztult a ló, az egyik borjú, csak egy tehén és egy disznó menekült meg valahogy. Egy élet munkája ment tönkre, mondja a férfi, „de a Jóisten velük volt”, és a támogatásoknak köszönhetően a csűrt sikerült újjáépíteniük, a házat pedig kitakarították, már csak a meggombásodott padlót kell kicserélni.
Szilágyi Csabáék lakásából koordinálták a bikafalvi és a környékbeli újjáépítést, az elmúlt évben egymásnak adták náluk a kilincset a magyar segélyszervezetek és civil támogatók emberei. A fogyatékos fiatalok beilleszkedését támogató alapítványt vezető fiatal házaspár szerint az ár a nagy trauma és óriási ijedség mellett sok jót is hozott: összehozta a falut, pozitív irányba változtatta meg sok ember értékrendjét.
– Fantasztikus embereket ismertünk meg azóta, életre szóló barátságok köttettek – mondják, és mosolyogva mesélik, hogy lakott náluk olyan pesti orvosprofesszor is, aki egy hétig csákánnyal és lapáttal dolgozott a faluban, így segítve a károsultakon. – Amit eddig csak a hírekben láttunk, most velünk történt meg – mondják, és a náluk megszálló szakemberektől azt is eltanulták, hogy az igazán nagy baj idején mit és hogyan kell cselekedni.
A hatszáz lelkes faluban a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat (MÖSZ) segítségével sikerült felújítani a templomot, egy héttel az évforduló előtt már a vadonatúj székely kapu mellé készítették a kerítést. A faluban többen is felemlegetik, hogy Orbán Viktor felesége személyesen vitt nekik támogatást. Lévai Anikó a MÖSZ jószolgálati nagyköveteként többször is végigjárta az árvíz sújtotta falvakat.
Valóban nagyszabású munkát végzett a térségben a MÖSZ. A jól megválasztott mottójú kampányt (Segítsünk ott, ahol számítanak ránk!) több tízezer magánszemély, cég, gyülekezet támogatta, így mintegy százötvenmillió forint összértékű segítségnyújtást sikerült megvalósítaniuk. A húszmillió forintos gyorssegélyezés után csaknem ötvenmillió forint értékben osztottak ki vásárlási utalványokat, összesen 265 székelyudvarhelyi, bikafalvi, hodgyai és farcádi családnak. Siménfalván tizenkét roma család házának újjáépítéséhez járultak hozza, játszóteret kapott a hodgyai, farcádi és siménfalvi iskola, unitárius imaházat építenek Kadácsban.
Az árvíz áldozatainak nem volt idejük statisztikákat készíteni, ők „csak” dolgoztak, konokul újjáépítve mindent, amit elragadott az ár. A mérlegkészítés az újságíró dolga is: a 2005. augusztus 23-án pusztító székelyföldi árvíz a Hargita megye főispánságán összesített adatok szerint nyolcszázmilliárd régi lejes (6,1 milliárd forint) kárt okozott az anyagi javakban, tizenhat emberéletet követelt. A két óra alatt lezúduló, négyzetméterenként több mint száz milliméteres csapadék tizenhat települést érintett, 1978 házat és gazdaságot öntött el. Huszonhét lakóházat teljesen tönkretett, elsodort harminchét nagyobb és hatvankét kisebb hidat, megrongálta és több hónapra megbénította a Székelyudvarhely–Segesvár vasútvonalat, és száz kilométernél hosszabb utat öntött el.
A jó kétszáznyolcvan lelket számláló, Bikafalva fölötti Hodgyában Ballai Zoltán református lelkész egy meghívóval fogad: a helyi presbitérium és a Magyar Nemzeti Bank augusztus huszonhatodikán délben ünnepi hálaadó istentiszteletre invitál a teljesen megújult templomba. A magyar pénzintézet huszonhatmillió forinttal támogatta a munkát. Tavaly augusztusban a nevenincs patak egy méter nyolcvan centi magasan öntötte el a templomot, szerkezetében is meggyöngítve az épületet.
Ballai Zoltán is úgy véli: ha nem lett volna a faluban halálos áldozat (egy idős házaspár életét követelte az áradás), akkor úgy is lehetne fogalmazni, a Fennvaló beleszólt az évtizedes pangásba, és lendített egyet a környéken. A tragédia összehozta a falut, az árvíz után – állami segítséggel, magyar és nemzetközi segélyszervezetek és magánszemélyek adományaiból – újjáépül az iskola és az óvoda közös épülete (az átadást októberben tervezik), kijavították a művelődési házat, újjáépült három híd, a súlyosan sérült házak többségét is rendbe hozták, mindössze egy ház nincs még befejezve.
Délután a városházán megkapom a helyi polgármesteri hivatal és a Székelyudvarhelyért Alapítvány több újságoldalt megtöltő tételes elszámolását az árvízi segélyekkel kapcsolatban. Az alapítványhoz mintegy százmillió forintnak megfelelő adomány érkezett be, ennek kilencven százaléka az anyaországból. A Polgári Élet hetilap november tizenegyediki száma utalványszámmal együtt közölte annak a kilencszáznyolcvan károsult családnak a nevét, akik az alapítvány hétmillió, illetve a hivatal egymillió lejes vásárlási utalványát kapták, mellyel építőanyagot és háztartási cikkeket lehetett vásárolni. A tételes beszámolót – köszönőlevél kíséretében – minden támogatónak még tavaly elküldték. A város a közösségi épületek javítására is kapott állami és civil támogatást, ennek köszönhetően épülhetett újjá a városi sportcsarnok, és a magyarországi Vegyépszer újjáépített két hidat is.
Farkaslaka felé autózva megállok Zavaczki L. Walter házánál. A fiatal udvarhelyi szobrászművész hatalmas kőtömbből faragja a székelyföldi áldozatoknak emléket állító szobrot. Az emlékművet Tamási Áron sírjától nem messze, a malomfalvi útelágazásnál állítják fel jövő vasárnap, a talapzatra pedig odavésik a tizenhat áldozat nevét. Az emlékmű talapzatát most öntik, én pedig elindulok az ár nyomában Nyikómalomfalva felé. Az út most is olyan göröngyös, mint évekkel ezelőtt, a sár és iszap nyomait még itt-ott ma is fel lehet fedezni. A bedőlt, széttörött székely kapukat már újraállították, a kilenctagú Magyar család is beköltözhetett az új házba udvarhelyi magánszemélyek és vállalkozások, valamint a Magyar Baptista Szeretetszolgálat adományainak köszönhetően.
Sinka Arnold azóta is a segélyezéssel foglalkozik, most épp a víz által megrongált és emiatt felújított művelődési ház csempézését irányítja. A magyar és az erdélyi karitász támogatja a helyi és a székelyszentléleki kultúrház újjáépítését, mindkét épület szeptember huszadikára készül el a tervek szerint. Malomfalván eddig öt ház épült újjá, már csak egy idős asszony, Király Elvira házán dolgoznak. A támogatók lendülete még most sem lankad: a napokban kellet nekifogni a villanyszerelési munkálatoknak, de nem volt pénz, amikor megérkezett egy magyarországi, harmincmillió lejes (kétszáznegyvenezer forintos) adomány.
A román állam különben építőanyagot (egy kis ház felhúzásához elegendő téglát, cementet, vasat és cserepet) adott azoknak, akiknek teljesen tönkrement az otthonuk, akié csak megsérült, az a kár függvényében hét- vagy négymillió lejért vásárolhatott építőanyagot. A hazai és külföldi segítség nélkül nagyon keveset lehetett volna előrehaladni, hiszen még ezen a nyáron is előjöttek a hibák a házakban, ahogy száradtak ki az épületek. A baj az első három hónapban itt is összehozta az embereket, de utána elkezdődtek a suttogások a támogatás elosztásával kapcsolatban, és a feléledő irigységnek köszönhetően nem egy esetben több évtizedes barátságok mentek kárba. A kedélyek azóta megnyugodtak, de a falu egysége megbomlott, nem lesz olyan, mint korábban.
Felhívom a megye alprefektusát. Dézsi Zoltán a katasztrófa következményeit elhárító és az újjáépítést koordináló megyei bizottságot vezette. A politikus fontosnak tartotta kiemelni a magyar állam segítségét is a professzionális segélyszervezetek tevékenysége mellett. Az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság által hozott szakmai és anyagi segítség nélkül jóval nehezebb lett volna a fertőzésveszély elhárítása és a kitelepítettek élelmezése. A román kormány is példa nélküli gyorsasággal és tárgyszerűséggel oldotta meg a kártérítést, a székelyföldi emberek hozzáállása pedig az egész ország számára példát mutatott. A nagy döbbenetet hamar követte a józan felébredés, az emberek azonnal hozzáfogtak a károk elhárításához, távoli településekről is jöttek segíteni a bajbajutottakon. Amikor az államelnök a térségbe látogatott, az emberek nem tették le a lapátot, és nem könyörögtek támogatásért, hanem munka közben mondták Traian Basescunak, hogy inkább segítsen a szomszédon, mert ott nagyobb volt a kár.
Az emberekből kiszakadt a jó – fogalmazta meg Dézsi –, az élmény hasonlított az 1989 decemberében megéltekre. A megye minden szegletében, nemzetiségre való tekintett nélkül, érződött a szolidaritás.
„Aki jókor segít, sokat segít!” – áll az Ugron Alapítvány beszámolójában, hiszen ők a tragédiát követő napokban alapélelmiszert és tisztítószereket, majd pedig favécéket vittek a fertőzésveszély elkerüléséért. Később nagynyomású vízborotvákkal segítették a takarítást, támogatták az elkeseredett embereket meghallgató lelkisegély-telefon beindítását, és fűzfavesszőt vásároltak a siménfalvi romáknak, hogy újra tudjanak dolgozni és pénzt keresni.
Fábián Kornélia újságírónak az évfordulóra jelenik meg Tenger mind címmel interjúkötete az utóbbi évtizedek legnagyobb természeti csapásáról. A televízióriporter azokban a napokban többször forgatott a helyszínen, és zavarta, hogy a hírműfaj sajátosságainak köszönhetően alanyaival húsz másodpercben kellett elmondatnia életük legtragikusabb eseményét.
– Lelkiismeret-furdalásom volt – meséli, így előbb egy novellapályázatra írta meg a saját árvíztörténetét, majd, miután azzal megnyerte a fődíjat, tavasszal nekifogott a kötetnek. Több mint ötven emberrel beszélt (köztük túlélők, szemtanúk és segítők is vannak), és azt tapasztalta, hogy az emberek örömmel ültek le vele kibeszélni a fájdalmukat. Legtöbben a történtekből azt a tapasztalatot vonták le, hogy az emberek elromlottak, nem figyeltek a valóban fontos dolgokra, és az Isten így figyelmeztette őket. Legtöbben kellemesen csalódtak magukban és a világban is. Nem gondolták ugyanis, hogy egy ilyen tragédia után is talpra lehet állni, és arra sem számítottak, hogy ennyi segítő kézre találnak ebben a folyamatban. „Valami érdekes történhetett az emberekkel, hiszen idegenek jöttek ide, és mosták az edényeimet” – idézi az újságíró egyik riportalanyát. A kötet előszava különben maga a díjnyertes novella, benne elgondolkodtató mondatokkal:
„A térdig érő iszap sem húzta le a maradék erőt: »Lemossuk ezt, utána azt, s ha kell, sátrakban alszunk.« A hodgyai Irma néni azt mondja, ő továbbra sem haragszik a vízre, bár mindenét elvitte. A víz nem hibás – mondja, és nem kutatja a tragédia okát. Ami segítséget kap, azt Isten nevében megköszöni. S mint aki tudja, hogy minden rosszban ott az áldás, mosolyogva beszél arról, hogy nincsen már »én kertem, te kerted«, csak a »mi kertünk van«, s az is bekerítetlen maradt a víz után. […]
Elvakultunk, de nem a régi szép nyarak augusztusi csillaghullásától, hanem a hamisan fénylő tudattól, hogy mindenhatók vagyunk. És most nehéz elhinni, hogy van nálunk hatalmasabb erő. Alázat és bölcsesség kellene belátni, hogy a »megbolondult« időjárás csak a »megbolondult« ember nyomait követi. A természet azt lélegzi be, amit mi kilélegzünk, s lélegzetünk anyaga az, amit lelkünkben hordozunk. Mert nézzünk csak magunkba: belső életünk évszakaiban nyár-e a nyár még, és tél-e a tél? Érdemes lélekbúvár módjára megnézni: vajon a fénylő nap melegével szimbolizált szeretet helyét bennünk nem vette-e át valami, amitől a kinti világban nagy esők jönnek?”
Miközben ezeket írom, jól tudom: Hodgyában az árvízkárosult Irma néni, Farkaslakán Mariska néni és a hozzá hasonló munkálkodók nem töprengenek ezeken a kérdéseken. Ők csak elmondják a maguk megszokott imáit reggel és este, hogy mentsék a világot Udvarhelyszéktől New Orleansig.
origo.hu
Tragédia történt egy biliárdversenyen
