Michael Moore 2004-ben 9/11 című filmjében hiába rántotta le a leplet a Bush-kormányzatról, azt már nem tudta elérni, hogy ne válasszák újra Bushékat (Cannes-ban egyébként az Aranypálmát megkapta; 1956 óta nem kapott nagydíjat dokumentumfilm). S micsoda két év következett rá! Mennyi pusztulás, mennyi árulás, mennyi szenvedés, mennyi kilátástalanság!
Vasárnap este – ki tudja, miért, talán valami üzemzavar okán – az MTV műsorra tűzte az Oscar-díjas Kóla, puska, sült krumpli alkotójának egy 1996-os filmjét, a Hű, de nagy!-ot. A film előzménye, hogy a Random House gondozásában megjelent Moore Na ezt építsd le! című könyve, amelyet – és erről szól a film – az Egyesült Államok negyvenhét városában mutatott be a szerző. A könyv azt taglalja, miképp lehetséges az, hogy miközben számadatokkal is igazoltan virágzik Amerikában a könnyűipar, és hatalmas profitot termel, húsz-, harmincéves, nagy múltú vállalatokat zárnak be, illetve telepítenek át Mexikóba, Hawaiira, Indiába, ahol nyilvánvalóan sokkal olcsóbb a munkaerő. Miképp lehetséges továbbá az, hogy miközben a Moore-nak eredetileg szimpatikusabb Clinton-kormányzat drasztikusan leépíti a szociális hálót, az állam egyetlen esztendő alatt 170 milliárd dollárral támogatja a nagyvállalatokat az adófizetők pénzéből? Akik eljönnek a könyvbemutatókra, kisemberek, akikkel épp az esett meg, amit Michael Moore ír. Tizenöt-húsz év kemény munka után egyik napról a másikra kikerültek az utcára, vagy pedig nem létező állami juttatások fejében kurtították meg amúgy sem csillagászati összegű fizetésüket. Vagy pedig évek óta nem kapnak munkát, de segélyt is alig. Moore nem csak személyesen ápolgatja a lelküket, amerre jár, el is megy a helyi nagyvállalat vezetőjéhez, hogy a fejére olvassa álnaivan az ősi szolidaritási elv felrúgását. A legtöbb helyen zavarodott középvezetőket küldenek rá és stábjára, akik legfeljebb az előcsarnokba engedik be, ahol elmagyarázzák neki, hogy a vállalat versenyképességének megőrzése érdekében „kell” az utcára tenniük százakat, ezreket. Egyedül Flintben áll vele szóba a Nike cég vezérigazgatója, aki épp Indonéziába készül áttelepíteni a cipőgyárat. Flint nagy múltú kisváros, a harmincas évek munkásülősztrájkjairól ismert. A flinti munkások kezdeményezésére harcolták ki az amerikaiak azt a szociális hálót, amelyet épp a kilencvenes évektől kezdtek felszámolni a különféle kormányzatok. Michael Moore nagyapja is ott volt a munkáshősök közt, s nem is akar méltatlan lenni az emlékéhez. Futóversenyre, szkanderezésre invitálja az igazgató urat. A tét: ha Michael Moore nyer, nem utazik a gyár. Végül annyit sikerül elérnie, hogy a Nike-tól tízezer dollárt kapnak a flinti iskolások. Ő maga filmje bevételének felét (súlyos tízmilliókat) adja a flinti gyerekeknek, akiknek hatvannyolc százaléka a film készültekor a létminimum alatt élt. S még egy eredmény: a Library könyvesbolt dolgozói, akiket főnökeik nem engedtek be az író-olvasó találkozóra, mondván, hogy Moore csak árt nekik, szakszervezetet alapítottak, hogy tisztességes bért harcoljanak ki, s hogy ne engedjék megcsapoltatni amúgy is szűkös fizetésüket.
De mi történhetett velük azóta? (Hogy jobb semmi nem lett, azt szinte borítékolhatjuk. Szeptember 11-e jó alkalom volt arra, hogy akár az ő köreikben is „rendet tegyenek” amúgy rendőrállamilag.)
És mi történik most velünk? Valami nagyon hasonló. És meddig mehet ez még? Mikor lesznek végre a kevesek túl kevesen?
(Hű, de nagy! – amerikai dokumentumfilm. Rendezte: Michael Moore, m1, július 29., 22.00.)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
