(mire jó a tarvágás…)

Én nem tudom, mikor érezte meg Vörös Székfű, Tárnoki néni elvbarátja, hogy ideje lesz kilábalni a választási győzelmet követő eufóriából. Az MSZP-aktivisták ezreiben egy ideig tovább dübörgött az adrenalin, bár már alig volt szinkronban a magyar gazdaság dübörgésével. Aztán mindenki rájött, hogy a továbbiakban nincs mibe belehúzni, maga Tárnoki néni is kiüresedni érezte szívét, az egész olyannak látszott, mint a nehéz szülés utáni depresszió. Hiába volt szép, szinte tökéletes a megszületett gyermek, Magyarország ötödik szabadon választott miniszterelnöke Gyurcsány Ferenc.
Az öreg hölgy fejcsóválva figyelte, ahogy a magyar populáció ingatag része, amely úgy harminc százalékra tehető, s jobbra vagy balra tolódásával eldönti a választásokat, suttyomban visszahúzódik önmagába, s ismét azt kezdi hajtogatni: ha most vasárnap lennének a választások, bizony én otthon maradnék, vagy elmennék ibolyát szedni, annak legalább van értelme, mivel is az egyik kutya, a másik eb, nekem édes mindegy, hogy Gyurcsány kormányozza az országot vagy Orbán Viktor, el kellene zavarni minden politikust. Tárnoki néni jól tudta, hogy az ilyen beszéd az MSZP malmára hajtja a vizet, miként az a szöveg is, hogy az egyik ugyanúgy lop, mint a másik, továbbá minden szentnek maga felé hajlik a keze. Így aztán, amikor azt olvasta, hogy a Fidesz tizenöt százalékkal vezet az MSZP előtt, csak csendesen mosolygott, mivel tapasztalatból tudta, hogy Orbánék mindig akkor nyernének, amikor éppen nincsenek választások. A kampányban nagy erőfeszítések, sziporkázó ötletek, remek szlogenek, heroikus választási beszédek és csodás kongresszusok révén mindig sikerül ledolgozniuk előnyüket, képesek mozgósítani a leglustább baloldali szavazókat is, s mindig akad soraikban egy-egy Zinedin Zidane, aki a véghajrában a közönség szeme láttára lefejeli az ellenfelet, ily módon sok kétséget eloszlatván. Így aztán Tárnoki néni bizton érezte, hogy mikorra elérkezik az önkormányzati választások ideje, a jobboldal túlbuzgalmában ismét ledarálja önmagát, s megint Demszky lesz Budapest ura.
Dédunokái és a Fini-Mini Marketben megforduló választóközönség előtt, ha az úgynevezett Gyurcsány-csomag szóba került, mindig azzal a bölcsességgel hűtötte le a kedélyeket, hogy teher alatt nő a pálma, a legnehezebb fejűeket pedig egy-egy példázattal győzte meg. Ki ne tudná, szokta volt mondani, hogy az erdők tarvágása a facsemetéknek teremt helyet, új egyensúlyt hozva létre a természetben, miként Gyurcsány a költségvetésben. „Az egyensúly az egyensúly – okvetetlenkedett dédunokája, a hároméves Esztike. – Azt csak megbontani lehet.” „A fenét – mondta szelíden Tárnoki néni. – Egyáltalán nem mindegy, hogy két szúnyog van egyensúlyban vagy két elefánt. Amikor a miniszterelnök úr új egyensúlyról beszél, erre gondol.” „Értem – felelte Esztike. – Az államadósság és a költségvetési hiány az elefánt, ezt tartja egyensúlyban a gyenge forint.” „Senki sem akadályoz meg abban, hogy euróban tartsd a pénzedet – mosolygott Tárnoki néni. – Már hogyha van…” „Ha Soros György lennék – fakad sírva a kislány –, akkor ki tudnám spekulálni, mit csináljak a kétszáz forintommal.” „Nem ez a lényeg – zárta le a vitát az öreg hölgy. – Mondok egy példabeszédet. Gyurcsány úgy jár el, mint a jó kertész, aki tőből visszavágja a leandert, hogy egy új, reformvirágzás lehetőségét megteremtse.” „De a dédi kissé túlmetszette a gangon az ecetfát. Mindenki ujjal mutogat a csonkra…” „Majd öt év múlva másként beszélnek – szólt méltósággal az öreg hölgy. – Amikor gyümölcsöt terem a fa, mindenki hálás lesz nekem.” „Az ecetfa nem terem gyümölcsöt.” – szegezte le Esztike, aki korához illően kissé makacs volt. „Nem mindegy? – simogatta meg a kislány fejét Tárnoki néni. – A Fidesznek így is, úgy is savanyú a szőlő. Meglátod, mi lesz az ötvenszázalékos támogatottságukból, mire eljön az őszi választások ideje. Hogy most milyen hülyeséggel húzzák csőbe magukat, én nem tudom…