Miután maestro Rizzi begyalogol

Carlo Rizzi, az olasz repertoár egyik dédelgetett karmestere már DVD-re dirigálta a Traviatát. Akkor Gruberova klasszikus párizsi dámaalakítása dominált, szemléztük mi is. Tegnaptól avíttra festi az emlékezet, bármily üvegszépséggel, éteri finomsággal énekelte is a nagy koloratúrszoprán. Mert a meghatározó élmény hatása önmagán túlmutat: nemcsak elvárást gerjeszt a jövőre, de átszínezi a múltat is.
Szóval, maestro Rizzi begyalogol a Festspielhaus árkába, s ahogy pálcáját felemeli a gyászfátyolos előjátékhoz, utoljára látjuk. Ezután már minden szem és objektív a játéktérre szegeződik. Soha nem láttunk színpadot ekkorának. Pedig nem világelső, de hatalmas, karéjos fehér íve kilométeresre rántja szét a stilizált világot, amelyben minden díszletelem fehér, és minden tömegszereplő és szólista fekete öltönyös. És férfi. Mintha előre gyászolnák a kurtizánt, az egyetlent, a nőt, aki pirosas kanapéján könnyű koktélruhában zuhan szerelembe egy elfogódott, gyerekes fiúval. Amit Anna Netrebko, az éneklés Sarapovája Violettával tesz, azt szokták revelatívnak mondani – ez viszont valóban az.
Egy rovott múltú szépség párjára talál, s a fenyegető halálalak (utóbb kiderül: az orvos!) elől, de saját habitusából fakadóan is játékos szerelmi önkívületbe sodródik. És fekve, háttal, futva, ragyogó vokális alakítással nyeri a Grand Slamet – a nagyjelenet magas Esz-ét kihagyja ugyan, de azt speciel a komponista se írta oda. Tenorpárja, Rolando Villazón valójában egy dedós álfelnőtt, s a konzseniális rendező rá is játszik erre. Villazónnak kisujjában Alfredo szólama; Thomas Hampson viszont letranszponáltatja az „öreg” Germont áriáját – ám a felvonásnyi hátrányt már azzal ledolgozza, ahogy a tradíció szerinti cilinderes báróskodás helyett valósággal lerohanja a lányt, fia „elrablóját”. Majd mint valami Mendez-filmből előlépett kőfejű, merev hadi veterán megüti Alfredót, aki embrionális pózban szűköl a földön, háttérben a saját tette miatt néma kétségbe eső, érzelmi nyomorult apával. Itt muszáj sírnunk, na, mert efféle pszichologizálás közelébe se szokott jutni a gégesztárokat összereptető, pár próbás operaüzem. Willy Decker nevét – ha most azonnal nyugdíjba vonulna, akkor is – ideje megjegyeznünk.
Írtam, hogy olvasata Verdi partitúrájával tökéletes harmóniában tör utat magának? Nem? Mert magától értetődik, miként a tavalyi álló ováció is a kényelmes-parfümös Salzburgban. Elhiszik-e, hogy tegnap odahaza is tapsoltunk?
(Verdi: Traviata/Rizzi – Deutsche Grammophon DVD.)