Országimázs magyar módra

Tegnap reggel hazaérkeztek Libanonból a Magyar Baptista Segélyszervezet emberei, akik a több mint két hete tartó izraeli–libanoni konfliktus menekültjeinek és áldozatainak ellátásában dolgoztak. A háború még tart, így munkájuk is lenne még, de biztonsági és – ami nincs kimondva, ám valószínűsíthető – pénzügyi okok miatt nem maradhattak tovább. Az ott dolgozó nemzetközi szervezetek tapasztalata szerint az utánpótlási vonalak megszűntek, hiszen lebombázták az utakat, és lőnek a személygépkocsinál nagyobb járművekre, jelentős mennyiségű élelmiszert és gyógyszert pedig nem lehet kisautókkal bejuttatni. Persze odabent is meg lehetne vásárolni a szükséges dolgokat, de ezeket háborús helyzetben szó szerint aranyárban mérik.
A külföldön is méltán elismert magyar segélyszervezeteknek nincs annyi pénzük, hogy tartalékaikból finanszírozni tudjanak egy elhúzódó programot. A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet – miután gyorssegélyként egymillió forint értékben osztott élelmet és higiéniai szereket a Szíriába menekülteknek a libanoni határ közelében – most adománygyűjtő felhívással fordult a magyar lakossághoz, hogy folytatni tudja a humanitárius munkát. A baptistáknak pedig hiába van itthoni raktáraikban elegendő gyógyszer és élelmiszer, ha azt nem tudják bejuttatni a területre, ezért haza kellett hozni a csoportot.
A fenti két példát olvasva az emberben óhatatlanul felötlik a kérdés, a magyar kormány most miért tért el a pár éve kialakult gyakorlatától, hogy a Külügyminisztérium nemzetközi fejlesztési együttműködési főosztályán keresztül, pályázati alapon civil szervezeteket bízzon meg a segély kijuttatásával, és inkább (régi rossz szokása szerint) eddig mindössze hatmillió forintot öntött egy nagy kalapba, vagyis átutalt a libanoni kormánynak. Az összeg nagysága külön kérdés – szerintem nevetségesen kevés –, de most maradjunk a másik aspektusnál: a többször is hangsúlyozott „civil miniszterre”, vagyis Göncz Kingára bízott minisztérium (vagy a kormány) kihagyta a civileket egy olyan programból, amelyben ők nagyságrendekkel hatékonyabbak, mint bármilyen más kormányközi megoldás. Ráadásul ebből diplomáciai bonyodalmak is származtak, hiszen információink szerint Izrael már sérelmezte, hogy „a magyar kormány miért segít egy terroristákat támogató kormányt”. És persze az is jó kérdés, hogy a libanoni kormány főkönyvelőjén kívül ki fog még tudni a közel-keleti országban arról, hogy a magyarok küldtek nekik segélyt – miközben egyetlen kint dolgozó orvos vagy segélymunkás emberek ezreivel kerül kapcsolatba, és végez pénzben ki nem fejezhető országimázst. Egy orvos kiküldése – a repülőjegy Damaszkuszig – nem kerül többe százezer forintnál, az ottlét is elviselhető összeg, ráadásul a civilek orvosai vannak olyan bolondok, hogy önként és ingyen vállalják a missziót. A baptisták négyfős csapatának orvosa például Magyarország legjobb mellkassebésze volt, és minden kormányfői beszédnél és együtt érző táviratnál többet ér az, ha ott kint meggyógyított néhány embert. Én jó ideje járok hasonló helyekre, és azt tapasztalom: nem is a kiosztott adomány értéke a fontos vagy az elvégzett műtétek nehézsége, hanem az ottlét – a magukat kiszolgáltatottnak, reménytelen helyzetben levő áldozatnak érzők számára az a legnagyobb segítség és vigasz, ha látják, hogy az egész világ rájuk figyel, távoli országokból is jönnek a segítségükre. Egyfajta népi diplomácia, hiszen évtizedek múltán is emlékezni fog a magyarokra a kisgyerek, akinek a Főnix csoport orvosa lufit fújt egy gumikesztyűből a vizsgálat után Jáva szigetének hegyei között a májusi földrengés idején, vagy éppen Bejrútban papírrepülőt hajtogatott neki egy mosolygós magyar ápoló a háború alatt.
Nem hinném, hogy Göncz Kinga döntött e faramuci megoldás mellett – valószínűleg az történt, amire számítani lehetett, hogy az erős kormányfő átnyúlt súlytalan külügyminisztere feje fölött, és a kevesebb adminisztrációval járó megoldást választotta. Pedig hatmillió forintból – főleg, ha gyorsan, az első napokban adják – sok mindent meg lehetett volna oldani. Háborúban ugyanis hangsúlyozottan igaz a kétszer ad, aki gyorsan ad mondás: egyszerű példával élve ma még be tudom juttatni a gyógyszeres teherautót az úton, de ha a hidat holnap lebombázzák, hosszú hónapokig megáll mindenféle forgalom.
Internetes fórumokon az is felmerült, hogy a magyar segélyszervezetek miért nem Izraelbe mennek segíteni, hiszen ott is vannak civil áldozatok. Most nem szólnék a két ország között lévő katonai, gazdasági, infrastruktúrabeli és egyéb különbségekről, csak egy, a nemzetközi segélyezésben alapvető tényt említenék meg: egy segélyszervezet oda megy segíteni, ahonnan segítséget kértek. Libanon kért segítséget, Izrael pedig – e cikk írásáig – nem.
Szólnék pár szót arról is, hogy az országnak miért kötelessége adni. Az uniós csatlakozás egyik kritériuma volt, hogy a Külügyminisztériumon belül megalakul a nemzetközi fejlesztési együttműködési főosztály, hogy a költségvetés egy előre meghatározott részét nemzetközi segélyezési és fejlesztési programokra költse. Természetesen ebben is trükközünk, mint szinte minden uniós kötelezettség esetén, tehát messze nem költünk el annyit erre a célra, mint amennyit vállaltunk, de most ez is részletkérdés – a nagyobb baj az, hogy amit költünk, azt is rosszul.
A következő hetek nagy kérdése, hogy a honvédelem képes lesz-e túltenni magát a régi reflexeken, és a közelgő afganisztáni misszióba beengedi-e (és ha igen, hogyan) a civileket, mint ahogy az tőlünk nyugatabbra szokás. Magyarország ugyanis októberben átveszi az afganisztáni Baglán tartományi újjáépítési csoportjának irányítását. Itt nemcsak rendfenntartásról van szó, hanem komoly fejlesztési feladatok is vannak, de erre nincsenek kiképezve a katonák. Úgy tudjuk, ez többmilliárdos összeget jelent, és a minisztériumban nyilván nagy a kísértés, hogy könyvelési trükkökkel itthoni lyukakat foltozzanak a nemzetközi pénzzel. Némiképpen egyszerűsítve a dolgot: könnyen kitalálhatja valaki, hogy afganisztáni kútásás és iskolaépítés helyett mondjuk katonai felszereléseket vegyünk az állománynak, amit aztán itthon is jól tudunk használni. A Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálatnak több éve komoly programja van a térségben – nemrég adták át a tizedik iskolát –, de Lehel László igazgató egy laptársunknak azt nyilatkozta, miután ellátogattak egy beszámolóra a Miniszterelnöki Hivatalba, ott „az újdonság erejével hatott, hogy egy magyar segélyszervezet mit tesz Afganisztánban”. Nagy kérdés, hogy mit és mennyit adnak át a civileknek a katonák, és engedik-e őket dolgozni, hiszen az sem jó, ha a néha túlzottan szigorú katonai szabályzatot erőltetik rá a más eszközökkel operáló civilekre. Mert nem ugyanaz a hatása a helyi lakosságra, ha valaki civilben, mosolyogva, a helyiekkel versenyt lapátolva nekifog iskolát építeni, vagy a kibiztosított géppisztolyát egy páncélosból kidugva le-fel masíroz a falu főutcáján.