Provincia

A gimnáziumi első osztályos latinkönyv legelső leckéjének nyitó mondata így hangzott. „Terra Italiae paeninsula in Europa est.” Itália félsziget Európában. Magyarország pedig ma egy ország Európában. Vagy kritikusabban: Magyarország ma egy provincia az Európai Unióban. Saját magunk provinciája, ahol tombol a provincializmus, a helyi kisszerű problémák, érdekek méretes üggyé dagasztása, ami az „országos nemzeti arányú kérdések szem elől tévesztésével, elhanyagolásával jár”.
Tizenhat évvel a rendszerváltozás után, bár szeretem a helyet, ahol élek, egyre dühösebben veszem tudomásul, hogy napról napra hülyébbre vesznek, s nemcsak engem, hanem velem néhány milliónyi polgártársamat is. Akik büntetlenül kettészakították az országot, Ti baloldali haladókra és Mi jobboldali fasisztákra, azok egyben el is döntötték a rendszerváltozás kimenetelét. Zseniális terv, akárki eszelte ki, dörzsölheti a tenyerét. Amit nem sikerült diktatúrában, az egy csapásra megvalósult a többpártinak nevezett demokráciában: a magyarok szembefordultak egymással, és jóvátehetetlen károkat okoznak egymásnak. Tizenhat év óta vergődünk egy provinciális pöcegödörben, a kijutás reménye nélkül, az értelmiség néma hallgatása vagy vaskos árulása mellett. Tényleg nem érzi senki annak tragikomikus voltát, hogy nemzeti szimbólumaink jogosultságán és fontosságán örökös vitát kell nyitni? Nem hiszem, hogy a lengyeleknél, a románoknál vagy az oroszoknál ilyesmivel játszadozni lehet. Hogy szabadna évekig pimaszkodni a lengyel sassal, Decebállal, Oroszország anyácskával vagy Alekszij pátriárkával.
Csak nálunk történhet meg, Kelet-Európának elátkozott zugával, hogy néhány, magát „mértékadónak” kinevezett egyén – nálunk mindig azok a mértékadók, akik direkt mellőzik a normális észjárást – évekig tart melegen olyan témákat, amelyekről eladdig nagyjából közmegegyezés volt hatalom és polgára között. Közmegegyezést felrúgni, embereket végsőkig ingerelni, ez az igazi művészet. A provincializmus művészete. Provokálni, dühíteni, tematizálni, arra kényszeríteni az ellenfelet, hogy mással ne, csak az általuk felkínált üggyel foglalkozzon. Aztán, amikor tetőfokra hág a kölcsönös sértegetés, akkor győztesként levonulni a színről: szó sem esik létfontosságú problémákról: nemzetfogyásról, nyomorgatásról, elhibázott döntésekről, hazugságokról és gigantikus lopásokról.
Nem. Nálunk a főpolgármester-jelöltektől a gízai szfinx nem tudna olyan furfangosat kérdezni, mint a magyar hangjától, nevezetesen: – Tarlós úr, ön mit tenne a XII. kerületi turulszoborral, elbontatná vagy meghagyná?
Ez a fontos kérdés Budapesten: a járhatatlan, lezüllött, mocskos és hetek óta fekáliaszagú székesfővárosunkban. Legyen turul vagy ne legyen turul? Rossz közelítés. Tarlósnak semmi köze ehhez. Demszky Gábor az illetékes, akinek annyi lenne a dolga, hogy erőt véve liberális provincializmusán, áldását adná a turulemlékműre. Hogyne. Akkor Ungár Klára nem rikoltozhatna, Gusztos Péter nem nyilasozhatna, az SZDSZ nem kárörvendezhetne, a sajtó nem lenne tele gyáva kukacokkal, akik ilyenkor törvényességért kiáltanak.
Éljen a provincializmus! Mi a legfontosabb most a Gyurcsány-kormány életveszélyes tojástáncai és folyamatos hazugságai közepette? Hogy a szélsőjobb összeállt a Fidesszel. Holnap jön a Szent Korona gyalázása, holnapután a Himnusz likvidálása, majd hogy ki mikor zsidózott, és ha igen, miért nem?
Provincia teljes krafttal üzemel.