Társadalmi riadó

London legnagyobb repülőterén, a nemzetközi légi forgalom egyik legfontosabb gócpontján negyedik napja tolonganak, sorban állnak jegyükért, vagy bőröndjeiken ülve várakoznak az egyre elkeseredettebb utasok. Még a már megszokottnál is alaposabb a biztonsági szűrés, és nem engednek fel más kézipoggyászt a gépekre, mint a kiosztott műanyag zacskókat, amelyekbe csak útlevelet, repülőjegyeket, pénzt, tok nélküli szemüveget, receptre kiadott gyógyszert szabad tenni. A drákói szigor a maximális riadókészültség eredménye, miután összeesküvést lepleztek le kilenc vagy tíz, Angliából Amerikába tartó utasszállító repülőgép felrobbantására. A brit társadalom már az IRA merényletei idején elfogadta – a New York és Washington elleni terrortámadások, s főleg a tavalyi londoni bombarobbantások óta hozzá is szokott –, hogy céltáblává vált. Ezúttal mozlim terroristák céltáblájává. Ma már az sem újdonság, hogy a merénylők és öszszeesküvők jó része Angliában született, angol iskolákban nevelkedett, angol munkatársak között dolgozó, angolul tökéletesen beszélő brit állampolgár. Angol mozlim – vagy, ha úgy tetszik, mozlim angol.
A nagy kérdés: miért történik mindez? A válasz egyszerre összetett és egyszerű. Nincs társadalom, amely könnyen megemésztené, hogy tagjainak két-három százaléka másképp öltözködik, más hagyományok alapján éli mindennapi életét, és a befogadó közeg érthető idegenkedésére hasonlóan érthető elkülönüléssel válaszol. Gettót csinál magának. Ebből a szempontból a brit mozlim hasonló a francia, holland vagy svéd mozlimhoz. Vallási kötődése általában erősebb, mint az európai keresztény felekezetek híveié, vallásának gyakorlata feltűnőbb. Ám a brit muzulmán – szemben például a franciával vagy a svéddel – még egy okot lát a haragra. Felháborította, hogy Nagy-Britannia az Egyesült Államok oldalán megtámadta Irakot, Afganisztánban harcol a tálibok ellen, nem száll síkra a palesztin állam érdekében és – legutóbb – nem hajlandó megbélyegezni az izraeli fegyveres erők harcát a Hezbollah ellen. A mozlim brit könnyen hajlik arra, hogy mindebben az iszlám elleni elfogultságot fedezze fel, és mint minden sértett kisebbség, hajlamos a túlzott reakciókra. Nem akarja észrevenni, hogy tüntetésein ezrével vesznek részt a politikai kérdésekben velük majdnem mindenben egyetértő anglikán, katolikus vagy ateista britek, kevesli vagy egyenesen megveti a nagy mozlim lakosságú önkormányzatok jóindulatú, de túlzott gesztusait, hogy például kitiltják az utcákról a karácsonyi díszeket és kivilágítást, az iskolákból a karácsonyi ünneplést, mert az sérti a más vallásúakat. Persze ők sincsenek többen, mint az iszlámban halálos veszedelmet látó „bennszülöttek”, de valahányszor a brit kormány politikája úgy értelmezhető, hogy az iszlám országai ellen irányul, közvetlen közegük, a brit társadalomba éppen csak beépült mozlim közösség bennük látja a fáklyavivőket, a szabadságharcosokat.
A Blair-kabinet érve is jogos, miszerint egy kormány nem veheti figyelembe politikája kialakításakor terroristák fenyegetőzését. Ugyanakkor a brit és minden más nyugati társadalomnak el kell fogadnia, hogy még a helyben született és nevelkedett mozlimok többsége is lojális vallásához, és ez a lojalitás a hithez – a történelemben nem először – erősebb, mint az, amely a többségi társadalom kormányához, kulturális és politikai hagyományaihoz fűzi. A brit mozlimok nem lehetnek büszkék öngyilkos terroristáikra, de a brit társadalom sem csodálkozhat, hogy azok léteznek.