A jelenlétük is sértő
Donáth László: Nem tudunk kiengesztelten nézni egymásra
Donáth László evangélikus lelkész, MSZP-s országgyűlési képviselő; annak a Donáth Ferencnek a fia, aki a forradalom idején Nagy Imre szűk munkatársi köréhez tartozott, tizenkét év börtönbüntetésre ítélték a Nagy Imre-per másodrendű vádlottjaként, és 1960-ban amnesztiával szabadult.
Milyen okok vezettek ahhoz a szenvedélyes vitához, hogy az ötvenhatosok, illetve a hatalom képviselői külön vagy együtt ünnepeljenek-e?
– A történelem és az ember többnyire nem logikusan, sokkal inkább irracionálisan működik. A lakosság túlnyomó többségét nem túlzottan érdekli, mi is történt 1956-ban, ki volt áldozat, kinek volt igaza. Akad azonban néhány ezer ember, akiket végképp kimerevített a történelem. Az a történelem, amely a maga következetlenségében, megfejthetetlenségében a legritkább esetben szolgáltat elégtételt. Magam húsz éve, apám halála óta tudom, hogy bizony lehet meghalni méltatlanul kegyetlen, szomorú, magányos módon, legfeljebb abban bízva, hogy majd az utókor igazságot szolgáltat. Az igazi gond, hogy nem tudunk kiengeszteltebben nézni egymásra. Széchenyi ugyan beleőrült abba, ami 1848–49-ben történt, de nem gyűlölte Kossuthot, és Kossuth sem gyűlölte Görgeyt.
– Csakhogy itt az a kérdés: helyes-e, hogy olyan hatalom kap lehetőséget ország-világ előtt „megzenésíteni” 1956-ot, amely abból az utódpártból való, amelynek elődje a nemzet ellen lépett fel, és aztán még évtizedekig szolgálta a szovjet gyarmatosítót.
– Fura kifejezés 2006-ban, hogy utódpárt… És bizarr, kényszeres dolog olyan embereket, akik ’56-ban még csak nem is éltek, vagy legfeljebb gyermekek voltak, kapcsolatba hozni a forradalom leverőivel. Ráadásul ezt a kormányt az a független magyar parlament fogadta el, amelyet a nép választott meg. A népszuverenitást kérdőjelezik meg azok, akik felvetik, van-e joga Gyurcsány Ferencéknek állami, nemzeti ünnepen külföldieket fogadni és az ország vezetőiként emlékezni. A válogatás lehetőségét akkor veszítették el az állampolgárok, amikor – Antall Józseffel szólva – „nem tetszett” nekik forradalmat csinálni. A kézfogásnak ma már nincs alternatívája. Az ugyanis nem lehet alternatíva, hogy maradj életben, aztán életed végéig köpködök rád. Ezzel saját magamat szégyeníteném meg. Wittner Máriának is, Rácz Sándornak is a magyar történelemre kellene bíznia, hogy őket is és Horn Gyulát is a helyére tegye.
– Ilyen alapon 1956-ban sem kellett volna forradalmat csinálni, csak rábízni Rákosit, Gerőt, Farkast a történelem ítéletére.
– Wittner Mária a dráma résztvevője volt, nem pedig a rendezője, és végképp nem a kritikusa – mint ahogy Mécs Imre, Göncz Árpád vagy a többiek sem.
– Segítették a volt felkelők kiengesztelődését az elit azon tagjai, akik hajdan a rossz oldalon álltak? Senki nem emlékszik komoly bocsánatkérésre.
– Ez igaz. Én sem lelkesedem, amikor abban a politikai közegben, ahol én inkább mozgok, hébe-hóba rosszízű megjegyzést hallok 1956-tal kapcsolatban. Érintettségemnél fogva én Wittner Mária sorstársa vagyok, sokkal inkább megértem őt, mint azt el tudja képzelni. Most azonban a téma hiszterizálódásáról beszélgetünk. Akikről Wittner Mária úgy gondolja, hogy az ő sebei fájdalmát enyhíthetik, éppúgy propagandaeszközként kívánják őt felhasználni, mint mások engem.
– A pártokra gondol, amelyek közül az egyik Wittnert, a másik pedig önt frakciójába fogadta?
– Részben igen. Ötvenhat csodája a hihetetlenül gyorsan, órák-napok alatt kialakuló nemzeti egység volt. De ami utána évtizedekig történt, az a nemzet tragédiája. 1956 után a társadalom úgy döntött, hogy kitörli az emlékezetéből, ami történt. Pusztuljon még az emlékük is, ennyit megér, hogy a terrorkormánynyal, majd a konszolidálódott Kádár-rezsimmel békességben lehessek – gondolták. Aztán egyszer csak megváltozott a világ. És roppant kínos dolog ám azzal szembesülni, hogy ezek életben maradtak! Puszta jelenlétük is sértő! Némelyek számára egyetlen jó dolog van a létezésünkben: hogy efféle viták szításával esetleg el lehet terelni a figyelmet az aktuális nemzetpolitikai kérdésekről. Elodázásukban már-már összjátékot látok a rivális pártok között.
– Nem gondolja, hogy 1956 inkább csak „állampárt-történetileg” van bemutatva, és dicsfény jobbára azokra hull, akik ma a balliberális mezőben kelendők?
– Abban, hogy ez problémaként jelentkezik, nem kételkedem, csak abban, hogy maga a probléma létező. Az eltelt tizenhat évben már senki nem gátolta, hogy valaki az ötven évvel ezelőtti történésekkel foglalkozzék. Így aztán több száz dokumentumfilm készült e tárgyban. Az egyéb műfajú anyagok száma is elképesztő. Csak az ismeret csekély. Mert sajnos épp azok a művek nem készültek még el, amelyek a laikus ember számára lehetővé tennék a befogadást. Kiváló művek születtek egy-egy személyről, fontos részletekről, de bárki kezébe adható átfogó kis- vagy nagymonográfiát nem tudok mondani. A tudósoké tehát az adósság, reméljük, már nem sokáig.
– Az sem baj, hogy épp az ötvenhatosoknak nem volt beleszólásuk a központi emlékmű pályaművének kiválasztásába?
– Mindenki olyan emlékművet állít, amilyet akar. De az egész nemzeti közösségnek szánt emlékmű kiválasztása szakemberek – művészek, történészek – grémiumára tartozik. Tudomásom szerint a döntőbizottság ilyenekből állt, úgyhogy semmi kétségem afelől, hogy a sok pályázat közül a legjobbat választották ki.
– Boross Péter reméli, hogy bizonyos ötvenhatosok távolléte a közös ünneptől nem jelenti „ellenrendezvények” szervezését.
– Boross Péter nem volt börtönben, és nem volt meghurcolva. Nem tudom, hogy megszólalása ebben a dologban melyik oldalon oszt vagy szoroz. Mindenesetre véleményét tiszteletben tartom. De hadd adjon kifejezést mindenki a maga nemzeti érzésének úgy, ahogy akar. Akár tőlem eltérő módon, akár úgy, ahogyan én, aki a hatvanas évek végétől édesapámmal, majd nélküle évről évre felkerestem a 301-est. Miért ne koszorúzhatna bárki egyénileg vagy barátaival, szervezetével? Ezzel nem kérdőjelezem meg azt, akinek a protokolláris ünnep az igazi. Ki-ki válassza azt, ami neki kell – de el ne feledkezzék a nemzeti egységről, amely mindnyájunknak a legszemélyesebb felelőssége. A kormány vagy a Történelmi Igazságtétel Bizottság ünnepeljen úgy, ahogy azt maga méltónak érzi. Méltatlan a forradalomhoz, a megtorlás áldozataihoz, hogy az emlékük fölött bárki, bármilyen okból marakodjék. Én például, bár az 1956–1989 közötti korszakot a legteljesebb kirekesztettségben éltem, nem várom el senkitől, hogy hozzám hasonlóan lássa a dolgokat. Azt viszont más ne kívánja, hogy saját elveimet feladjam.
– Lát esélyt arra, hogy ez a feszültség oldódik a kérdéses napokig?
– Én mindenesetre erre próbálok példát mutatni. Semmiféle protokolláris alkalmon – csak azért, mert országgyűlési képviselő vagy lelkész vagy Donáth Ferenc fia vagyok – nem akarok részt venni. Én így élem meg, hogy ahhoz a magyar nemzethez tartozom, amely 1956. október 23-ra emlékezve ünnepelni hivatott.
Elmaradt bocsánatkérés
Regéczy-Nagy László: A szabadság kérdése ma is megoldatlan
Regéczy-Nagy László a Történelmi Igazságtétel Bizottság elnöke; a forradalom után Bibó István és Göncz Árpád vádlott-társaként szervezkedésért és hazaárulásért ítélték el tizenöt évre. 1963 nyarán egyéni kegyelemmel szabadult.
Sokan kinyilvánították a forradalom résztvevői közül, hogy nem kívánnak a baloldallal együtt emlékezni. Ön miért nem szeretne mutatkozni Gyurcsány Ferencékkel október jeles napján?
– A miniszterelnök bizonyos alkalmakból, hogy úgy mondjam, szeret szószéket fabrikálni magának, ahonnan megkísérelheti ország-világgal elfeledtetni a múltját, a felelősségét. Az a kormányfő, aki KISZ KB-s korában szükségszerűen elutasította a szociáldemokrata utat, nem azzal kezdte 2004-ben a Bibó-szobornál a beszédet, hogy bocsáss meg, Pista, neked volt igazad, nem nekünk. Nem mondta, hogy úgy állunk meg szobrod tövében, mint akik most már látjuk az igazságot, megbántuk, amit tettünk, és igyekszünk az általunk bepiszkított nevedet tisztára mosni. Hanem úgy oldalvást becsúszott a szobor árnyékába, mintha Bibó Istvánnal azonos hitelű nyugat-európai szocialista lett volna.
– Nem épült-e be utóbb a bibói gondolat a baloldal értékvilágába?
– Bibó szerint „az elit legfőbb szerepe az, hogy az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre s az emberi szükségletek elmélyítésére, finomítására és gazdagítására mintákat és példákat adjon, azaz kultúrát teremtsen”. Már csak ezért is képtelenség, hogy az egykori apparátcsikréteg, amely egyik pillanatról a másikra elveit fölrúgva úgymond kapitalista kizsákmányoló osztályellenséggé vált, akárcsak részben kielégíthetné a Bibó szerinti elit követelményeit. Szovjet szolgálatban azon dolgozott, hogy bennünket magyar és európai voltunkban megsemmisítsen, és ázsiai kommunistává változtasson. Kádár apparátusának első generációja bevérezte a kezét a bosszúálláskor. Az őket követő generációk, amelyeknek a mai elitet alkotó tagjai arra hivatkoznak, hogy még a világon sem voltak az idő tájt, a vérdíjat vették föl évekig, évtizedekig hűségesen.
– Ön vérdíjat emleget, de egy éve Gyurcsány azt mondta: „Tudom, hogy azok, akik akkor és a forradalmat követően gyalázatos tetteiket elkövették, már sohasem fognak bocsánatot kérni önöktől. Fogadják el ezt Magyarország mai miniszterelnökétől!”
– „Párizs megér egy misét” alapon sajnálkozott egyet, de el is határolódott önmagától. Pedig úgy szolgálták busás előnyökért a szovjet gyarmatosítót, hogy ötvenhatot ellenforradalomnak, Nagy Imrét pártárulónak nevezték, és elítélték azokat, akik képesek lettek volna – ahogy nekünk tanították „tanítóink” tizennégy hónap vizsgálati fogság alatt – önző érdekből a dolgozó népet átvinni a győztes táborból a vesztesek oldalára. Persze amikor nem lehetett többé palástolni, hogy ki akart jót a dolgozó népnek, és ki tartott a szovjet erőszakkal a vesztes oldalon, akkor elengedték előző álláspontjukat, mint a tüzes vasat, és átugrottak a mi oldalunkra. Anélkül, hogy tisztázták volna, hogy ha mi most egy oldalon állunk, Kádárék hogyan irthattak bennünket lelkesen, tudatosan, hogyan taposhattak bennünket a szocialista társadalom legaljára évtizedeken keresztül. Az lehetetlen, hogy valaki a közös pártmúltból kimazsolázza az előnyöket, és a felelősséget otthagyja az asztalon. Kapcsolati tőkéjükkel és csak nekik járó bankkölcsönökkel megszerezték az addig ellenünk védett össznépi tulajdont.
– A Kormányszóvivői Iroda írta: „1956 emléke és a forradalom megünneplése közös nemzeti ügy. Szociáldemokrata, liberális vagy épp konzervatív gondolkodású emberek számára egyaránt.”
– Ez olyan, mint amikor a hóhér – vagy annak jogutódja – bekopogtat áldozata családjához, és fölajánlja az özvegynek szolgálatait a család férfiága kihalásának megakadályozására. És anyánk le is fekszik apánk hóhérjával, azt remélve, hogy eurokonform gyereket fogan tőle. Nekünk pedig nagy tisztelettel kell körülvennünk az új pater familiast, nem szabad emlékeznünk előző mesterségére, különösen azt kell elfelejtenünk, hogy apánk vére szárad a kezén…
– „Örök sértettek”: a média nagy része igyekszik így láttatni önöket.
– Aki mindenkit megért, a magyarság elkötelezett megsemmisítőit nem érti meg igazán. Nem engedem, hogy egyéni sérelmekre tereljék a figyelmet. Kovács László, amikor azt mondta, nagyon sajnálják mindazokat, akiket egyénileg vagy családtagjaikon keresztül bántalom ért, nem érintette a lényeget. Egy nemzetet kellett nekik megsemmisíteni, és ez persze családok földúlásával, emberek fölakasztásával, bebörtönzésével, a társadalom peremére taszításával járt. Itt szovjet gyarmatot kellett létesíteni, ez volt a vazallus párt feladata és az osztályharc magyarországi értelme. A szabadságharc ez ellen folyt, és ma is kell folytatódnia valamilyen értelemben, mert ma ugyanazok – reformkommunistákkal és magukat ifjúmaoistákból európai demokratáknak átmaszkírozókkal – jelenleg a demokráciát és az ünnepet sajátítanák ki maguknak.
– Ön kétli a reformkommunisták ötvenhatosságát?
– Annak idején azért kockáztattam a nyakamat, hogy kijuttassam Nagy Imre utolsó, még el nem kobzott kéziratpéldányát nyugatra. Rám tehát nem lehet azt mondani, hogy eleve ellensége volnék a revizionizmusnak. De azt vettem észre, hogy sokuk, mihelyt a szabadság megéléséről van szó, a magyarság megújulásának éppen olyan ellenségei, mint sztálinista korukban, Rákosi idején. Hisz már a börtönben is csak a maguk revizionimusát tekintették tisztességes ötvenhatos magatartásnak. „Elég legyen már az utcai harc dicsőítéséből – förmedtek rá a fiatal felkelőkre –, ti betartottatok az utcai suhanc magatartással, és lövöldözéssel, felelőtlenséggel meggátoltátok az eszme megújulását, aminek mi voltunk a letéteményesei.”
– A kormány lényegében azt kéri, a radikális ötvenhatosok ne bőgessék le őket 79 meghívott állam-, illetve kormányfő, szervezeti vezető előtt.
– A külföldi államférfiakat nem mi csődítettük ide, ez csak a miniszterelnök szereplése szempontjából fontos körítés. Mi meg segédkezhetnénk a kormány átmaszkírozásához, elfedezve, hogy hazánkban a szabadság, a demokrácia kérdése változatlanul megoldatlan. Ezért közös ünnepléssel nem legitimáljuk a világ színe előtt ’56 elárulóit, eltipróit.
– Sólyom László köztársasági elnök lapunknak nyilatkozva egyeztető tárgyalást helyezett kilátásba az ötvenhatosokkal, hogy az állami ünnepségsorozat egyikén önök is ott legyenek.
– Nagyon szívesen elmondom neki is, hogy miért nem egyezünk bele. Ha három szót mondhatnék csak, ezek lennének: Nem akarunk hazudni.
– Akkor hát hogyan ünnepelnek?
– Már nagyjából kitűztük a magunk napi programját, igyekezvén elkerülni az állami rendezvényeket, hogy ne ütközzünk a színhelyeken. Nem megyünk ki a Felvonulás téri „vaskeféhez”, az ormótlan központi emlékmű avatására, tiszteletben tartjuk a 32 államfőt, akit ide meghívtak, nem akkor leszünk a temetőben, amikor ők. Bár azt hadd tegyem hozzá: Lech Kaczynski lengyel köztársasági elnök igényt tart arra, hogy az általuk a 301-es parcellában felállított poznani emlékművet ötvenhatosok jelenlétében avassa fel… Ott szívesen jelen leszünk.
Az interjúkat Joó István készítette
origo.hu
Tragédia Szekszárdon: holtan találták meg az eltűnt nyugdíjast
