Tatabányán nőtt fel. Milyen volt a gyerekkora?
– Minden gyerekkor jó, mert a gyerekek alkalmazkodók. Amibe születnek, abban ott és akkor tökéletesen jól érzik magukat, a szüleiket csak később látják kívülről. A gyerekek játszanak. Mi teheneket őriztünk, lejártunk a rétre, amelyet sokszor elöntött egy ér. Nagyon fiatalon kezdtem horgászni. Ötéves koromban átköltöztünk egy másik négyemeletes téglaépületbe, amelyik már négyszobás volt nagy erkéllyel. Ötvenhatot is ott éltük át. Emlékszem, apu egyszer az ablakon keresztül farkasszemet nézett egy tankkal. Apám különben a munkástanács elnöke lett, föl is akarták akasztani ezért. De volt egy rendes kommunista, azt hiszem, Bodának hívták, aki nem engedte.
– Schneider nagyapa nem vett részt a forradalomban?
– Nem, mert börtönben ült. Sokat volt börtönben. A nagyapa kilőtt T–34-esekből meg Tigrisekből csinált buldózereket, darukat meg mindenféle gépet, amire a háború után szükség volt. Volt két Opel Blitz teherautónk, ezeket korábban a németek használták, két Topolinónk és nekem egy Dongó motorkerékpárom. A háromkerekű bicikli után mindjárt Dongóval közlekedtem. Visszatérve a nagyapámra, a vállalatok, amelyeknek átalakította a gépeket, nem tudtak mással fizetni, csak benzinnel. Tele volt az udvarunk benzineshordókkal. Ebből éltünk. Egyszer aztán a tarjáni pék megharagudott valamiért, és feljelentette nagyapát, akit benzinnel való feketézésért halálbüntetésre ítéltek. Életfogytiglani lett belőle, aztán hét év, végül négy év után szabadult ötvenhatban. Nagyapa olyan zseniális pali volt, hogy a tatabányai hőerőmű meghibásodásakor kihozták a börtönből, hogy javítsa meg. Röntgenszeme volt.
– Édesapja is nyolc közgazdasági könyvet írt…
– Igen, sőt még az Egyesült Államokból is megkeresték, hogy készítsen egy szoftvert. Ez abban az időben történt, amikor a számítógépet itthon alig ismerték.
– Elkészítette?
– El. Az állam kapott is érte egy csomó pénzt.
– Apropó, milyen viszonyban van a pénzzel?
– Fontos, mint mindenkinek. De nem rendelem mindenek fölé. Régi autóim vannak például. Most egy huszonhét éves Mercedesszel járok, a 123-assal. Elpusztíthatatlan. Magyar ember tervezte a karosszéria biztonsági elemeit, Barényi Béla. Stuttgartban utcát neveztek el róla.
– A nagyapja és az apja párttagok voltak?
– Soha. Reviczky nagyapám megpróbált belépni, de nem engedték a származása miatt.
– Olvastam, hogy a családjukból került ki az Osztrák–Magyar Monarchia egyetlen magyar származású kancellárja, Reviczky Albert.
– Aki később a Szárd Királyság pénzügyminisztere lett, Firenzében temették el. De Horthy svédországi magyar nagykövete is a családunkból származott.
– Az előbb azért kérdeztem a párttagságot, mert ön viszont belépett egy pártba. A Fidesz kulturális tagozatának tagja 2003 óta.
– Már nem is emlékszem, mikor léptem be. Csak arra, hogy akkor már másodszor volt ott Orbán Viktor egy polgári körös találkozón, ahol néhány művész barátommal együtt én is jelen voltam. Elhatároztuk, hogy belépünk a Fideszbe.
– Miért lépett be?
– Egy idő után az embernek meg kell mutatnia az arcát a sok bujkáló között. Nem figyelte meg, hogy választások után egyetlen embert sem találni, aki az MSZP-re szavazott volna? Eggyel sem találkozom! Az SZDSZ-es bevallja, ő vállalja. De az MSZP-s?! Ő nem. A taxisofőrök sem, vagy itt az utcában sem senki.
– De hát az MSZP győzött!
– Persze. A bizonytalanok rájuk szavaztak. Budapesten élek 1968 óta, még akkor is, ha Ráckevén lakom. A pesti oldal nagyon szocialista, most mégsem találkozom senkivel, aki rájuk szavazott volna.
– A politika a Jászai-díja kapcsán is megkísértette már.
– Ez hosszú történet 1985-ből. A Ragyogj, ragyogj, csillagom című híres és mellesleg kiváló szovjet filmet átültették színdarabbá. Abban kapott először főszerepet Eszenyi Enikő, Kern András játszotta a férfifőszerepet, Sándor Pál rendezte a darabot. Kern az egyik jelenetben tetszhalottá válik, meg is rendezik a temetését. Én mint politikai népbiztos mondom a sírbeszédet. A szövegem szerint azt, hogy „olyan temetést fog kapni, mint a legnagyobbak”. Abban az időben szinte rendszeresen meghalt egy-egy szovjet vezető, először Brezsnyev, aztán Andropov, majd Csernyenko. Elég viccesnek tűnt, hogy nem találnak már egy túlélőt. Ezért úgy mondtam a szövegem a premieren, hogy szünetet tartottam az „olyan temetést fog kapni” után. A közönség felnevetett. Csak a jelen lévő szovjet elvtársaknak nem tetszett. Különben hatalmasat bukott a darab, előfordult, hogy százhetvennégyen nézték végig az előadást.
– Hány ember fér el a Vígszínház nézőterén?
– Akkor ezerkétszázhatvan férőhely volt, most valamivel kevesebb. Az előadás azért is lehetett kudarc, mert az embereknek elegük volt már a szovjet darabokból. Hasonló volt ez Sugár András esetéhez, amikor a tévéhíradóban az egyenesben közvetített Csernyenko-temetésen Sugár azt mondta, az egész központi bizottság a sír szélén áll. Nem a sír szélénél, hanem a szélén. Meg is haltak néhányan az elkövetkező években… Visszatérve a Jászai-díjra, később megtudtam, hogy első helyen, ellenszavazat nélkül voltam fölterjesztve. Hiába. Az elvtársak beleszóltak.
– Fontosak a díjak?
– Dehogy. Nem.
– Járna már önnek egy Kossuth-díj.
– Ezektől? Az egész mostani díjkiosztás nevetséges volt. Szinte csak régi kaposvári színészeket díjaztak. Némelyik segédszínész volt, amikor én már régen elvégeztem a főiskolát. Valahol megértem, hogy alig kapok díjakat, hiszen nem vagyok túl jó véleménnyel a felterjesztőkről. Az biztos, hogy a Katona József Színház vezetője nem csak a saját színházát uralja.
– Régebben azt mondta, hogy a magyar filmszakmát az SZDSZ-esek uralják. Akkor még úgy vélekedett a színházi életről, hogy pártatlan. Most mintha másképp gondolná.
– Valóban. Most már a színházi szakmát sem látom annyira függetlennek. Az új Nemzeti Színház megalakulásakor úgy tűnt, a másik oldal is labdába rúghat. Akkor még a Madách Színház is más kezekben volt. Pedig a Madách szerintem nem volt rászorulva akkor sem politikai támogatásra. A musicalek akkor is, most is hatalmas pénzeket hoztak, hoznak. Drágák a jegyek. A Vígszínházban is a zenés darabok mennek a legnagyobb sikerrel.
– Most a Pán Péterben Hook kapitány szerepét próbálja. Ez a darab is zenés lesz?
– Igen. Az előadást Méhes László rendezi, a József Attila Színház főrendezője, aki egyébként gyűlöli a politikát. Megnéztük az eredeti Broadway-musicalt DVD-n, nem tetszett. A felvételen Hook kapitány parókát és széles kalapot visel, és köze nincs a színészethez. A szöveget Egressy Zoltán átírta, így az én szerepem egész jó lett. A darab itt is siker lesz, az biztos.
– Még mindig horgászik?
– Még mindig. A balkáni háború idején Vejtiben horgásztam a kislányommal a Dráván. Ha lementünk, először mindig be kellett jelentkeznünk a határállomáson, hogy vízre mehessünk. Az őrsön tizenhét kiskatona képe volt kirakva, akiket még a háború előtti években lőttek le a túloldalról. Ez csak akkor fordulhatott elő, ha két szerb volt odaát. Ha két horvát, akkor soha.
– Más a vérmérsékletük.
– Nem, ugyanaz a nép! Csak az egyik cirill betűt használ, és pravoszláv a vallása, a másik meg katolikus, és latin betűvel ír. A szellemiségük más. Negyvenezer usztasa van ma is Horvátországban, akik feljárnak a hegyekbe, tisztogatják a fegyvereiket. Nem felejtem el, hogy amikor meghalt Tito 1980-ban, remegtek a falak Angyalföldön, ahol akkoriban laktam, olyan erős csapatszállítókkal jöttek a ruszkik. A repülőgépek belsejében tankok voltak. Fel voltak készülve arra, hogy Jugoszláviában polgárháború lesz, és le akarták rohanni az országot. Az egész orosz déli hadtest lenn volt a határon.
– Szegeden éltem gyerekkoromban, sokszor jártunk át Jugoszláviába vásárolni. Irigyeltük őket a jobb életszínvonaluk miatt.
– Igen, csak a jobb életszínvonal éppenséggel harminckétmilliárd dolláros államadósságból fakadt. Mesterséges jólét volt. Az apám ismert egy embert, aki együtt szolgált a magyar királyi hadseregben Titóval, akit akkor még Bróz Józsefnek hívtak. Lövész hadnagy volt. Tökéletesen beszélt magyarul. Persze az, hogy enynyi kölcsönt kaptak, nyilván annak is köszönhető, hogy megnyerték a második világháborút.
– Visszatérve a horgászatra, úgy tudom, a legszívesebben a Duna-deltába jár.
– Az idén nem voltam, bár még lehet, hogy megyek. Szeretem az ottani embereket, a lipovánokat, akiket Nagy Katalin telepített be. Vademberek, természeti nép. A lipován csónak formája szinte azonos az indián kenuéval, csak egypárevezős. Keskeny evezőtollat használnak, ezért a nők, még az idősebbek is, folyásiránnyal szemben is gyorsan haladnak a vízen. Megfigyeltem egy családot, hogyan üdült. Elképesztő volt. Betettek a csónakba egy kicsi nejlont és egy harmincméteres nyaklóhálót, amellyel viszonylag könnyű halászni, majd beszállt két gyerek meg a feleség. Kikötöttek egy nagy kanyarban. Fölállították a nejlont sátornak, fűzfaágakkal befedték. Egy főzőedényük volt és négy kanaluk. Semmi más. Három hétig éltek így. Még szúnyogriasztójuk sem volt.
– És hagyma, paprika a főzéshez?
– Semmi! Só talán. Ők semmihez nem használnak paprikát. Csorbalevest főznek ecettel. Náluk minden savanyú. A halászléjükben zöldségek, krumpli, sárgarépa, fehérrépa, hal és ecet van, nem passzírozzák a halat, nagyon finom. De Magyarországon sem mindenhol divat passzírozni.
– Nálunk, Szegeden elképzelhetetlen passzírozás nélkül.
– Szegeden igen. A dunaiaknál nem szokás. Mégis mindig dunai hallé nyeri a halászléfőző versenyt.
– Most jut eszembe, hogy az ön receptjeit szakácskönyvekben is meg lehet találni. Elmond egyet?
– Az elrontott hallevet például úgy javítom fel, hogy korhelyt csinálok belőle. A hal származási helye befolyásolhatja az ízét, amely kellemetlen is lehet. Babérlevelet teszek egy kicsi vízbe, egy ideig főzöm, majd tejföllel behabarom, és hozzáöntöm az egészhez. Meg lehet menteni faszénnel is. Lemosok egy darab faszenet, és beledobom a halászlébe. Az aktív szén kiveszi a rossz ízt. Van, aki füstölt szalonnával menti meg, de azt ki kell venni, nem szabad megenni, oda kell adni a kutyának.
– Mindig szabad tűzön főz?
– Mindig. Egy bunyevác bográcsban, amely rézből készült, és ónozva van a belseje, alul pedig kiszélesedik. Ez fontos, mert a halászlének nagy tűz kell. Baján csináltatta az öcsém.
– Ettek már a kollégák a főztjéből?
– Igen, Egerben. A Hortobágyról, Csécsről hoztam halat, több mint harminc pontyot fogtam. Üstben főztük meg.
– Boldog embernek tűnik.
– Nincs értelme úgy az életnek, ha rosszul érzem magam.
– Fiatalabb korában nem találta a helyét. Legalábbis elég sok vidéki színháznak volt a tagja.
– Kaposvárról nem mentem volna el, ha csak Zsámbékival és Ascherral dolgoztam volna.
– Miért ment át a debreceni színházhoz?
– Debrecenben kétszer annyit ajánlottak, mint amennyit Kaposváron kerestem. Ötezret. Zsámbékival tizennégy órát tárgyaltunk, kiittuk a reprezentációs keretet, az egész társulat izgult, hogy maradjak. Mégis elmentem.
– Hívták valaha a Katona József Színházba?
– Háromszor. Maradtam a Vígszínházban.
– Miért?
– Az épület miatt. Szeretem, ha egy színház színháznak is épül. Szeretem, hogy a Víg különálló épület, nem egy házsor része. Szeretem, ha egy társulat és a vezetése olyan, mint ott.
– Még mindig nem dohányzik?
– Nem. Amióta letettem, nem gyújtottam rá.
– Egészségesen él?
– Alkoholt iszom. A színészeknek muszáj inni, mert így szabadulnak meg a feszültségeiktől.
– Bort vagy sört?
– Nyáron sört, télen bort. Szeretem a jó borokat. Különben egri borlovag vagyok. A nemrég honosított shiráz például páratlan. Fantasztikusan jót tesz neki ez a klíma. Elképesztő, hogy az unió azért fizet, hogy húzzák ki a magyar gazdák a szőlőtőkéiket. Húzzák ki a franciák!
origo.hu
Megtámadtak egy kisgyereket a játszótéren, „cigányzabot” nyomtak le a torkán
