Miért nincsen só?

Volt valamikor egy igazságos Mátyás királyunk. Ma meg van egy hazugságos Gyurcsány Ferencünk.
„Ebbe bele is bukhatunk” – figyelmeztette Balatonőszödön Horn Gyula volt miniszterelnök Gyurcsány Ferencet. Ő még tudja, hogy a jobbnál jobb népnyúzó ötletektől nem szabad megittasulni. Horn még jól ismeri a szocialistáknak azt a generációját, amelyik minden, a gazdaságot és az életszínvonalat érintő döntését 1956 mérlegére tette. Sosem felejtkeztek el arról, hogy van, amit még kibír a nép, és van, amit már nem bír ki. Lázadókat aprítottak az ideológiai hazugság silójába, de egész néprétegeket ’56 után már nem taszítottak a teljes létbizonytalanságba, mert ismerték a politikai egyszeregyet.
A Gyurcsány–Kóka csapat nem ismeri még a politikai egyszeregyet sem. Őket már rég nem érdekli sem ’56, sem a magyar lakosság teherbíró képessége. Ezért feszítik túl a húrt. És ezért hagyják elszabadulni a poklot. Hogy rámutathassanak: íme, a pokol tüzei! Lángoló autók, sebesült rendőrök. Döntsetek: a pokol tüzeit akarjátok vagy minket?
És arról álmodnak, hogy a nép, az istenadta nép a régi, áprilisi bódultságban megy majd utánuk, mondván: titeket akarunk, ti okosak, szépek, demokratikusak! Ti aranyszájú nyilatkozók! Ti blogolók, pislogók, rángó arcúak, hazudozók! Hazudjatok nekünk még egy kicsit, az olyan otthonos! Mintha húsz évvel fiatalabbak lennénk.
De úgy tűnik, ma nem ez hallatszik. A politikai elit bizalmi hányada lefelé kúszik. A hazugság ténye, az emberek becsapásának ténye, bevallása, sőt büszke vállalása átszakított egy gátat. A morális és szociális támadás sok volt egyszerre. Átszakadt a bizalom gátja, amely eddig mederben tartotta az indulatokat. Átszakadt az a gát, amelynek lyukait a Kádár-rendszer alkonyán a politikusok még betömködni igyekeztek.
Az utcára zömmel azok a generációk mentek ki, amelyeknek még a szülei sem voltak idősek a Kádár-rendszerben. Nagyon kevés fogalmuk van a diktatúráról. Abból a feltételezésből indulnak ki, hogy demokrácia van.
Valójában alig-alig tudjuk, mi van ma Magyarországon.
Balatonőszödön elhangzott egy beszéd az egyik közjogi méltóságtól. Lekurvázta a hazáját. Kifütyülés nélkül, többször. Mint aki mindennap ezt mondja, így beszél. Egy jobb kocsmában azért magasabb a színvonal. Ott azért tudják, hogy az anyánkat, hazánkat nem kurvázzuk. Sőt ha más teszi, verekedés van. A közjogi méltóság „nyüvesnek” nevezte azt az országot, amelynek szolgálatára miniszterelnökként néhány hónapja a parlamentben színpadiasan, szívre szorított kézzel fölesküdött. Elmondta, hogy ő rángatta ki a szarból a kormányzást. Az őszödi stiliszta annyira szuggesztív volt, hogy valósággal a székhez szögezte a hallgatóságot. Aki pofátlanul mégis föl akart volna állni, rájött, hogy oda van szögezve. Nincs fölállás. Nincs ellenvélemény. Nincs vita. Nincs rendbontás. Nincs értelmiség.
Szeptember 17. óta az egész ország tudja, hogy Gyurcsány becsapta a választókat, és nemcsak hazudott, hanem a tetejébe négy évig lóbázta a lábát az MSZP–SZDSZ kormány. Mit csinálhattak akkor? Titok. Gyurcsánynak egy egész betonbunkerre való titka lehet. „Amit az azt megelőző hónapokban titokban meg lehetett csinálni úgy, hogy nehogy a választási kampány utolsó heteiben előkerüljenek olyan papírok, hogy mire készülünk, azt megtettük. Úgy őriztük a titkot, hogy miközben tudtuk és ti is tudtátok, hogy ha el fog jönni a választási győzelem, utána nagyon neki kell állni, hogy soha ilyen problémánk nem volt.” Ezt olvasom a miniszterelnök szövegében. Titok! És papírok! És: nehogy előkerüljenek! Vajon milyen papírokról van szó? Érdemes őt erről megkérdezni? Ugyan. Vannak hazugok, akik úgy kifejlesztették magukban az őszintétlenség tudományát, hogy amikor állítanak valamit, annak még az ellenkezője sem igaz.
Aki titkokat tudó megszállott, annak a politikája egyszemélyes és oszthatatlan. Nem pártjának, nem az általa képviselt közösségnek, nem az országnak, amelynek élére vetette a sors – neki van politikája. Titkait nem köteles megosztani senkivel sem. „Az a problémám, hogy nem 50 milliárdot kell összeszedni, hanem nem mondom meg, hogy mennyit.” Miért is számszerűsítené párttársainak, mennyit kell neki rossz handléként „összeszedni”? Elég, ha ő tudja. Az egyszemélyes politikában az ember csak önmagának tartozik beszámolóval, nem igaz? Sámánokat nem szokás kontrollálni.
Az európai demokráciákban a politikusok tisztában vannak azzal, hogy az embereket összetett motívumok irányítják, és vannak helyzetek, amikor viselkedésük bonyolult és kiszámíthatatlan. A megszállott politikus ezt nem így gondolja. Ha tüntetnek ellene, egy kézlegyintéssel elintézi. Meggyőződése, hogy a tüntetők úgyis csak egy darabig tüntetnek, aztán majd hazamennek. A megszállott politikus számára minden helyzet kiszámítható, és minden ember pofonegyszerű. Akár pofon is vágható. Ki jelképesen, ki konkrétan, attól függ, hány rendőr és milyen tankok állnak a pofonosztó rendelkezésére.
A megszállott politikus személyisége a süllyedő Titanichoz hasonlít: felettes énje a hajó kiálló része, tudatalattija pedig mindaz, ami már a víz alá merült. Ahogy múlik az idő, úgy szívja be egész személyiségét, többszintes egóját a hatalmas időóceán. Még egy darabig szól a zene a fedélzeten. Aztán csak egy utolsó csobbanás. A süllyedés óráiban előfordulhat, hogy egy erőtől duzzadó mondat, egy fantasztikus, idővel dacoló mondat a megszállott politikus tudatalattijából kikapaszkodik a felettes én fedélzetére. A mondat ötvenhatból való, és így szól: „Hazudtunk reggel, hazudtunk délben, hazudtunk minden hullámhosszon.” Ezek a mozgalmi tudatalattiban bebábozódott szavak most váratlanul előlibbentek egy másik mondat lepkeszárnyán: „Hazudtunk reggel, éjjel meg este.”
Állt az őszödi tanácskozás színe előtt a talpig őszinteségbe burkolódzott ember, és szaggatta magáról az álságosság ingét. „Hazudtunk reggel, éjjel meg este” – mondta, és tudta, hogy nem marad el a hatás. Mert minden baloldali szívben visszhangzott, mint a nagyharang, a jó öreg ötvenhatos mondat mai változata: „Hazudtunk reggel, éjjel meg este, hazudtunk minden közszolgálati és kereskedelmi csatornán.” És a hideg futkosott a hátukon. Érezték, hogy ez itt az igazság hangja. A megszállott politikus pedig végignézett a csapatán, és fölmérte, hogy még van esélye. Nem azt mondta, hogy hazudtam (pedig de jó is lett volna, ha csak ő hazudik és nem az egész kormány). Nem azt mondta, hogy hazudik az ellenzék, ezt a mondatot a tévévitákra tartogatta. Azt mondta: hazudtunk. És ez a bűnbe rántás mozzanata volt. Az igazság hangján.
Arra nem számított, hogy éjjel, a májusi éjszakában megszólítja egy lágy hang: – Hazudtál? – kérdezte Magyarország. – Hazudtál reggel, éjjel meg este? És még büszke is vagy rá? Hazudtál rólam? Hazudtál nekem?
És Magyarország föllázadt. – Menj! – mondta. – Ne lássalak többé. Nem kellesz nekem. Minden ujjamra kapok tíz miniszterelnököt. Szebbek, jobbak, okosabbak, mint te. És nem hazudnak. Mert boldoggá teszi őket az, hogy nekem szentelik az életüket, és kiállhatnak értem. Eriggy, hóhányó, míg ki nem seprűzlek!
Ezt mondta Magyarország. És négy hónappal később, szeptember 18-án egy hosszú hajú fiatal lány, kezében nemzetiszínű zászlóval, lassan elindult a Kossuth tér felé. Még nem tudta, hogy vannak, akiknek a szabad és demokratikus Magyarország, a hazugságmentes Magyarország, amelyben hitt, csak a politikai provokáció, a nagy balhé és a titkosnál is titkosabb szolgálatok akcióinak újabb terepe.
Harminc évre titkosították a jegyzőkönyveket, amelyek a tüntetés rendőri biztosításának terveiről és a tervek elégtelenségének okairól szóló parlamenti diskurzust tartalmazzák. (Az újságíró elvtársak bátran tegyék föl kérdéseiket.)
Dr. Iván László pszichológiaprofesszor nem érti, hogy a petíciót megfogalmazó küldöttséggel miért nem váltott emberi szavakat a tévéelnök, amikor még rend volt. A kérdés nem a köztévé riportereiben merült föl. Nem, ők ezen nem gondolkodtak, nem is érdekelte őket, hiszen főnökükkel kerültek volna szembe, isten ments. A pszichológiaprofesszorban azonban fölmerült: vajon mi volt az akadálya annak, hogy megtörténjen a legemberibb, legevidensebb megoldás, azaz a szorongatott papírlapot néhány mondattal átveszi a tévé elnöke. Rudi Zoltánnak ez a megoldás nyilván annyira abszurd volt, mintha bantu négerek koncerteztek volna a schönbrunni kastélyban.
A demokrácia azonban arról szól, hogy vannak bantu négerek, akik nem tudnak zongorázni, és nem jutnak el a schönbrunni kastélyba, más bantu négerekről viszont ez adott esetben teljességgel elképzelhető, és akkor jegyet veszünk, és meghallgatjuk a koncertjüket.
Magyarország lágy hangja megkeményedett, és a boldogulásukat egyre nehezebbnek érző fiatalok hangján szólalt meg: „Vidékről jöttünk, békésen akartunk tüntetni. Undorító, ami itt történik. A fiatal lányoknak is odaütöttek.” „Franciaországban éltem 14 évig. Az este, amikor hallottam a híreket, arra gondoltam: azt hiszik az emberek, hogy itt meg lehet tenni azt, amit Franciaországban?” „Följöttünk ide a fővárosba a tüntetésre. A semmiből a semmibe.” „A fizetésem 40 százalékát adóba befizetem. Marad 80 ezer forintom. Ha hitelt akarok fölvenni, nem tudom, képes leszek-e visszafizetni. Hogy lesz-e állásom egy hónap múlva.”
Szeptember 18. óta még Antall miniszterelnök hangján is halkabban szól a „tetszettek volna forradalmat csinálni”.
*
Lendvai Ildikó azt mondta egy tévéstúdióbeli vitában a tüntetőkről és a rendőrökről: „Ha kiengedem a pitbullt az utcára, nem mondhatom utána, hogy miért nincs mellette sintér.” A tüntető lenne a kiengedett pitbull? Az intézkedni hivatott rendőr pedig a sintér? Ildikó, Ildikó. Mi ez a durvaság, közönségesség és érzéketlenség? Csak nem maga lesz az MSZP új miniszterelnök-jelöltje?
Mert mindig mindenkit lenéznek. Lényük lényege ez a lenézés. Időnként elszólják magukat. Mint Kóka, aki diplomás minisztériumi beosztottjait brekegő békákhoz hasonlította egy lecsapolandó mocsárban. Mint Gyurcsány, aki a parlamenti választások előtt sintértelepre akarta küldeni bírálóit. Vagy mint Lendvai, aki a rendőrt sintérnek, a tüntetőt meg pitbullnak tartja.
Minden épeszű ember elítéli a garázdaságot. De vajon tényleg csak ez és semmi más tanulsága nincsen a tüntetéseknek? Csökken a forint értéke, és a tehetségtelen pénzügyminiszter, aki már jócskán lejáratta magát a költségvetéssel, a pénzügyi trükkökkel és a polgári lakosság megfenyegetésével, ha nem az MSZP-re szavaz, ez az ember azt merészeli mondani, hogy Orbán Viktor miatt két forinttal drágább lesz az euró? És nem fél a nevetségességtől? Hol vannak az újságírók, akik rámennek egy ilyen amortizálódott pénzügyminiszterre a kérdéseikkel?
Nem lehet megvetni, nem venni emberszámba azokat, akik bíznak bennünk. Nem lehet egyik nap becsapni, másik nap leharcikutyázni azokat, akik tőlünk várják sorsuk jobbra fordulását. Nem az a kérdés, hogy Gyurcsány lemond-e, vagy belekapaszkodik székébe, még ha összetört is alatta, és hason csúszva is a széklábat szorongatja, miközben föltörlik vele a parlamenti folyosót. A kérdés az, hogy jó-e az országnak egy ilyen konfrontatív kormányfő a maga szervilis, pitbullozós csapatával. Jó-e nekünk ezer bajunkban egy életművész az ország élén, akitől megvonták a közbizalmat, ezért egyfolytában tüntetéseknek kell majd elébe néznünk? Magyarország szabadságszerető nép. Még a diktatúrában is föl tudott lázadni. Akkor most miben is bízik ez a csapat? Azt hiszik, a szocializmusban élünk, és majd megoldják a dolgot egy Jaruzelski tábornokkal? Arról nem is hallottak, hogy a nyugati típusú demokráciákban elcsapják azt a politikust, aki az emberek többségének bizalmát elvesztegeti? Nem lehet egymásra montírozni demokráciát és diktatúrát. El kell dönteni, melyik szerint élünk.
A francia miniszterelnök-jelölt elítéli Gyurcsányt, és a lemondását látja megoldásnak. Mert hazudott, és ezzel elvesztette a bizalmat. „Bizalom nélkül pedig nincsen demokratikus kormányzás” – mondta a francia baloldali politikus. Ez ilyen egyszerű. Náluk.
Nálunk a régi lemez recseg. Hogy ez a Feri milyen bátor. Van még egy ilyen bátor ember Magyarországon? Egy személyben a janicsár és ugyanakkor Dugovics Titusz. Önmagát önmagára vetve képes a mélybe rántani.
Olyan világban élünk, amely a becsapható ember számára nem lát mentséget. Az érvényesüléshez gyenge, az érdekeit nehezen képviselő, az átverhető ember a legmegvetettebb ennek a kornak a normái szerint. Még az áruházlánc is azt nyomtatta műanyag tasakjára: „Mert hülye azért nem vagyok!” Most ez az érzés megszűnt. Gyurcsány napvilágra került beszéde azt közölte a választóival: becsapható, bepalizható balekok vagytok!
Nem lehet jó érzés MSZP-szavazónak lenni.
Közállapotaink tanúsága szerint régi jó baloldali hagyomány a valós tények eltitkolásának művészete. Ugorjunk vissza kicsit az időben. Mondjuk a múlt század húszas éveibe.
A csendes Donban egy kozák paraszt odamegy a vörös tiszthez, és megkérdezi: miért nincsen só? A régi kormány alatt a kutya se törődött a sóval, annyi volt! A politikai komisszár megmérgesedik: „Nálam nincs egy szem só sem. Láthatják! A bűröm alatt sincs, a szegről sem akaszthatok le” – mondja (talán még a nadrágzsebeit is kihúzkodta, hogy meggyőzőbb legyen). De érzi, hogy állítását meg kell támogatnia ideológiailag, ezért így folytatja: hogy nincs só, annak „nem a mi kormányunk az oka”. Az olvasót nem fogja meglepni a befejezés: „A ti volt kadétkormányotok a ludas benne!” És legott sorolni kezdi az „előző kormány” bűneit.
Ez a saját falujában pisztollyal szaladgáló komiszszár tisztában van azzal, hogy hazudik. Ezekkel a szavakkal győzi meg magát a hazugsághoz való jogról: „Ugyan mi baj származhatna abból, ha ezeknek a mocskos disznóknak hazudozok egy kicsit, hiszen ezek úgyis mind aljas gazemberek maradnak, ők nem vesztenek vele semmit, nekünk meg hasznunkra válik.” És ezt nem blogban olvastam, hanem Solohov regényének 834. oldalán!
Mert akinek hazudunk, azt nemcsak kijátsszuk, hanem meg is vetjük. Ettől van ma káosz és felháborodás Magyarországon.
Kié a hatalom? Egy párté? Ki birtokolja a tényeket? Egy politikus és néhány minisztertársa? Kiért van a sajtó? Egy masszáért, amelyet egyetlen politikai erő politikai húsdarálójába szántunk?
Ma Rudi Zoltán tévéelnök viselkedésében és a Hír Televízió megbélyegzésében, miszerint „az események részese volt”, mindenki csak a politikai szembenállást látja. Pedig a történet az álprofizmusról és a valódi hozzáértésről szól. A tehetség és a tehetségtelenség örök nagy párbajáról. Kis hazánkban még nem kapott ekkora pofont a kormány közeli média: a CNN, a BBC, a Reuters és minden hírügynökség a Hír Televízió képeit vette át, a jobboldal riporterét kérte „kölcsön”! A tévéelnök bevadult: kitiltatta a Hír Televízió stábját az Országgyűlés alelnökének sajtótájékoztatójáról. Ez igen. Akkora itt a sajtószabadság, hogy be se fér a Szabadság téri épületbe.
Senki nem gondolja egy politikusról, hogy mindig, minden körülmények között egyfolytában az igazság hangja szól belőle. A diplomáciáról sem hallottam soha, hogy az igazmondás művészete lenne. De az, hogy egy politikus egyfolytában hazudozzon, és miután ez kiderül, attól fogva úgy tálalja hazudozásának tényét, hogy egyúttal közli igényét arra, hogy ő állhasson modellt az őszinteségről mintázott szoborhoz – ez több mint bűn. Ez ízléstelenség.
Gyurcsányt megtartani a kormányzás élén már csak azért is meggondolandó, mert olyan mélyen belebonyolódott a hazugságok szövevényébe, hogy ha egyszer úgy dönt, hogy most már tényleg az igazat fogja mondani, egy szavát sem fogja elhinni senki. Maradhat egy ilyen ember Magyarország miniszterelnöke? Hiszen lehet itt terrortámadás, lehet természeti katasztrófa, bármi előfordulhat velünk. Belegondoltunk abba, hogy konkrét veszélyhelyzetben mit jelent egy konfrontatív személyiség, aki ráadásul permanens hazudozó? Hogy ő maga a kockázati tényező? Hogy örökös ellenségeskedéseivel megsokszorozza a veszélyek számát? És hogy milyen iszonyatos következményekkel járhat az emberek megvetése, politikai szempontú osztályozása, lekezelése egy veszélyhelyzetben, amikor konkrét és felelősségteljes intézkedésekre van szükség?
Gyurcsány Ferenc azzal érvel, hogy ő jót akart. (Amikor egy politikus jót akar, akkor nagyon résen kell lennünk.) Megmutatta a kezét. Kirakta egymás mellé lefordítva, majd fölemelve a tenyerét. Nézzétek meg, nincs benne semmi, mondta. Tényleg, gondolta az egyszerű ember. Nézzétek, folytatta Gyurcsány, és kihúzta a zsebeit kétoldalt. Itt sincs semmi. Vagy van? Talán elloptam az ország pénzét? Ha elloptam volna, itt lenne a zsebemben. És itt van? Nincs itt. Van még egy miniszterelnök rajtam kívül, aki megmutatta nektek a kifordított nadrágzsebeit? Én ennyire nyílt vagyok.
Hazugságpillérekre csak totalitárius államok épülnek. Négy hónapig tartott, míg a miniszterelnök titokban, párttársaival röhögcsélve megvethette Magyarország szavazópolgárait. Lehet, hogy valamikor kib…ott jó könyveket fog írni a mai baloldalról, de politikai ámokfutása előtt a klasszikusokat is illett volna megismernie. Rádöbbent volna, hogy a hazudozás mint politikai eszköz egyáltalán nem evidens, és igen veszélyes fegyver. Adlai Stevenson amerikai politikus például arra jutott, hogy „inkább veszítsük el a választást, mint hogy félrevezessük a népet”. Így is lehet gondolkodni. Abraham Lincoln elnök így figyelmeztette politikustársait és az utókort, ha politikájuk érvényesítése érdekében hazugságon törnék a fejüket: „Néhányszor becsaphatsz mindenkit, mindig becsaphatsz néhány embert, de nem csaphatsz be mindig mindenkit.” Hát persze voltak mások is más véleményen. Hitler 1939. augusztus 22-én mondott egy beszédet a legfelső hadvezetés tisztjei előtt, és ott így fogalmazott: „nem az igazság számít, hanem a győzelem”. Vajon hogy festene ez a mondat a Köztársaság téri pártház falán? Persze forrásmegjelöléssel.
A Gyurcsány-kormány tavasszal becsapta a fél országot. Tegnap még be tudott csapni némelyeket.
Ma már azzal kell szembenéznie, hogy nem csaphat be mindig mindenkit.