A legnehezebb megszokni a szóhasználatot. A „vadászat” még hagyján, abban van némi öntelt diszkréció, de a „munka” és annak változatai („helyszíni munka”, „megrendelt munka”), a könnyed „meló” és „kurkászás”, a távolságtartó „dolog”, a fellengzős „expedíció” nem engedik egy pillanatra sem, hogy nyugvópontot találjunk egy valójában nyugvópont nélküli történetben. Ezek a kifejezések ugyanis a módszeres emberölés rokon értelmű, helyettesítő, kiteljesítő szavai. Méghozzá az ipari méretű, ám kőkorszaki eszközökkel, villámgyorsan végrehajtott emberölésé. Hozzájuk tapad még a „munkanap” mint a gyilkolás folyamatának természetes időegysége, vagy a „kolléga” mint segítő (és egyben vetélytárs) az elvégzendő „feladatban”. „A kínzás csak kiegészítő tevékenység volt. […] Csak szórakozásnak számított, mint egy pihenőszünet a hosszú munkanap közepén” – emlékezik egy „kolléga”. Az öldöklés „izzasztó volt és unaloműző, olyan, mint egy váratlan kikapcsolódás” – mondja egy másik. A legnehezebb megszokni azt, hogy rémtettek elkövetői magától értetődő biztonsággal, görcsös keresgélés, zavart köhécselés és tiltakozás nélkül leljék meg a szavakat mindarra, ami megfoghatatlan és értelmezhetetlen – mert ez innen és túl van már minden emberin.
Vagy még sincs túl?
A ruandai népirtás bűnösei úgy beszélnek, mintha a banánföldjeiken elvégzett munkáról tartanának enervált beszámolót egy messziről jött érdeklődőnek. Vágnak, hasítanak, megpihennek, aztán újra nekiveselkednek. Három hónapon át, amíg tart a „betakarítás”, mindennap 9 óra 30 perckor megmarkolják gondosan kifent bozótvágó késüket, a szárazföldről bekutyagolnak a mocsár mélyébe, s 16 óráig, a fájrontot jelző sípszó végéig kaszabolnak lelkesen. Aztán fosztogatnak, zsákmányolnak, erőszakot tesznek, majd fáradtan, de vidáman estig söröznek, marhahúst lakmároznak, miközben hencegve anekdotáznak napi eseteikről. Hétköznapiság, rutin, evidencia járja át a halálosztás elbeszéléseit, ami tökéletesen érzékelteti, mi volt a ruandai genocídium legfőbb sajátossága – mely megkülönbözteti minden más népirtástól.
Jean Hatzfeld nemrégiben magyarul is megjelent könyve, A bozótvágó kések évszaka (Ulpius-ház Könyvkiadó, Lángh Júlia kitűnő fordításában) csalódást fog okozni azoknak, akiket a tömeggyilkosságok intim és aprólékos műgonddal feltárt részletei hoznak lázba. A szerző nem ad teret az efféle szenzációéhes kukkolásoknak, nem látunk széthasított koponyákat, elevenen feldarabolt vagy megégetett asszonyokat, a papiruszlevelek alatt, a mocsár maláriás sarában kúszó tuszi menekülőket, akiknek aztán szögecses furkóval törik el minden csontjukat a hutu „vadászok”, majd hagyják őket lassan meghalni. Hatzfeld ennél gyötrelmesebb és fenyegetőbb dolgot mutat olvasóinak: a mészárosok lelkét, magát a mészárlás lélektanát. Rendkívüli alkalom ez: nem a túlélők, az elszenvedők, hanem a gyilkosok szemszögéből, a végrehajtók valóságérzéke és emlékezete szerint idézni föl egy népirtás mozzanatait. Rendkívüli alkalom, mert nem hasonlítható az ilyen tárgyú vallomásokhoz, többek között a nürnbergi per jegyzőkönyveihez vagy Hannah Arendt filozofikus tudósításaihoz Eichmann jeruzsálemi peréről, amelyekben kifinomult logikájú, magas intellektusú náci főbűnösök szajkózzák a „parancsra tettem” pitiáner önigazolását – mély értelműen igazolva egyszersmind a gonosz banalitását és bürokratizmusát.
Amikor a tettesek tesznek tanúvallomást felfoghatatlan léptékű bűneikről, az elhangzott mondatok fölött szinte mindig ott lebegnek az alibikeresésnek, a hárításnak, a kisebbítésnek a figyelemelterelő hazugságai. Ahogy Hatzfeld írja, lehetetlen pontos és feltáró képet kapnunk a vietnami zöld sapkásoktól, az algériai háború légiósaitól, Argentína hóhéraitól vagy akár a boszniai tisztogatások milicistáitól. A túlélők a bosszúban és a felejtésben, a gyilkosok a bosszú elkerülésében és a feledtetésben érdekeltek. Ugyanakkor az is messzemenően bebizonyosodott a XX. század lágertörténelme során, amire Primo Levi, az Auschwitzot túlélő, majd 1987-ben a végső következtetések elől feltehetően öngyilkosságba menekülő olasz-zsidó író mutatott rá Akik odavesztek és akik megmenekültek című könyvében (Európa Kiadó, 1990, Betlen János fordításában): „Számos túlélő megemlíti […], hogy milyen előszeretettel vágták az SS-katonák a foglyok szemébe a cinikus figyelmeztetést: »Akárhogy végződik is ez a háború, az ellenetek vívott háborút máris megnyertük; egyetlenegy sem marad meg közületek tanúnak, és ha valamelyikőtök mégis megúszná, a világ úgysem hinne neki. Egyesekben talán ébred majd némi gyanú, lesznek talán viták is, a történészek kutakodnak talán a múltban, de bizonyosság nem lesz, mert a bizonyítékokat veletek együtt meg fogjuk semmisíteni. És ha valami bizonyíték mégiscsak megmaradna, az emberek akkor is azt mondják majd, hogy az olyan szörnyűségeket, mint amikről beszéltek, egyszerűen nem lehet elhinni: azt mondják majd, hogy mindez merő propaganda, egyszóval nekünk hisznek majd, akik mindent letagadunk, nem pedig nektek. A lágerek történetét mi mondjuk majd tollba.«”
Pokoli igazság, hogy népirtások történetét többnyire gyilkosok mondják tollba. De ami a leghátborzongatóbb Hatzfeld könyvében, hogy a kiválasztott ruandai gyilkosok nem kertelnek a náci vagy az örménygyilkos ifjútörök „főszervezőkkel” szemben. A kivitelezést ecsetelve javarészt nem hivatkoznak cinikusan a történelemre, az elpusztítandók előzetes árulására, az ellenség túlzó propagandájára. Elismerik az ölés totális és abszolút voltát, a tuszi népcsoport maradéktalan eltörlésének szándékát, a szervezettséget és saját bűnösségüket is – a bűnbánatnak valamiféle primitív formáját mutatva fel. Az ő szavaikból az etnikai tömeggyilkosság legtisztább, leglecsupaszítottabb képe bontakozik ki, amelyet nemigen zavarnak meg politikai vagy ideológiai lózungok. Általában véve, amiről ők vallanak, az evidenciájában, kézművességében és kigyakorlottságában az emberi történelem legnagyobb szégyenfoltja. A teljes skála, amely egy-két nemzeti alapú pofon elcsattanásától vezethet templomromboláson, helységnév-hamisításon, fejfa-kihúzogatáson át a teljes és minden eszközt szentesítő etnikai tabula rasáig.
A genocídiumig.
Hogy elkerülje a szokványos porhintéseket, Jean Hatzfeld – ez a tapasztalt harctéri újságíró, a francia Liberation tudósítója, aki a lengyel Szolidaritás mozgalom szárnybontásától a berlini fal leomlásán át Ceausescu bukásáig és a balkáni háborúkig számos kelet-európai frontvonalon is jelen volt, Szarajevóban pedig egy kalasnyikov súlyos sebet is ejtett rajta – zseniális fogással él. A gyilkolásban átlagon felüli lelkesedéssel részt vevő, az anyagfelvétel idején éppen börtönbüntetését töltő vagy a siralomházban várakozó banda tagjait faggatja az eseményekről, csaknem egy évtized távlatából. Éppen a cinkosságukra és a csapatszellemükre apellálva. Amint egy tuszi túlélő emlékezik: „Az öldöklések idején ez a banda az első sorokban tülekedett a mocsárban. Reggel együtt igyekeztek oda, napközben kölcsönösen segítették egymást, aztán a zsákmányolt holmik súlya alatt roskadozva tértek haza. […] Sosem fáradtak bele az ölésbe, kötekedésbe, ivásba, nevetésbe és mulatozásba. Bármit tettek, egyformán vidámak voltak.” Tíz férfi, ifjak és idősebbek, egyszerű földművesek és falusi tanítók, sekrestyések és focisták, nem a főkolomposok, hanem a népirtás elemi részecskéi mesélik el egykedvű, monoton hangon a rilimai fegyház kertjében az 1994-es esztendő véres eseményeit. Olyan – egykor – hétköznapi fickók, akik a csaknem egymillió tuszi és mérsékelt hutu kiirtása után is „inkább vádolják magukat hanyagsággal, mint gonoszsággal”.
Közismert, hogy a ruandai népirtás 1994 áprilisának elején a hutu elnök, Juvenal Habyrimana repülőgépének lelövésével kezdődött és a Ruandai Hazafias Front offenzívájával zárult le (ha lezárult egyáltalán) az év júliusában. E csaknem száz nap alatt a genocídiumok egyik leghatékonyabbikát sikerült kiviteleznie a hutu tervezőknek: míg mondjuk az ifjútörököknek és a náciknak hosszadalmas logisztikai előmunkálatokra, technikai felkészülésre és a társadalom évtizedes puhítására volt szükségük, nemkülönben a tömegpusztítás leleményes kivitelezésére, a hutu földművesek és katonák bozótkéseikkel mindezt néhány röpke nap alatt megoldották. Hatzfeld csak röviden szól az előzményekről, nem hangsúlyozva túlságosan a tradicionális tuszi–hutu konfliktusokban a gyarmatosító Európa, leginkább a brutális belga kolonizátorok vagy a hutukat támogató, kiképző franciák szerepét, megemlítve azonban a túlélők véleményét az impotens ENSZ-ről, mely hagyta népirtásba fordulni a „törzsi villongásokat”.
A politika története ugyanis a legkevésbé érdekes e népirtás emberi, szellemi-lélektani vonatkozásainak értelmezésében. Hatzfeld elsősorban arra keresi a választ interjúiban és a beszélgetéseket kiegészítő, ahhoz szubjektív fogódzókat kínáló kommentárjaiban, hogy miképpen képes egy valószerű ember nagyon is valószerűtlen tetteket elkövetni. Hogy hol húzódik a határvonal – és hogyan, mikor, minek köszönhetően lépik át a népirtás aktív résztvevői –, amely a maniókát, banánt termesztő, igen vallásos katolikus ruandai parasztból egy csapásra tömeggyilkost farag, olyasvalakit méghozzá, aki szívfájdalom nélkül vágja el a torkát szomszédjának, szomszédja asszonyának, kislányainak, szüleinek – akikkel előző nap még együtt sörözgetett házuk teraszán. Hogy mi történik azokkal a futballistákkal, akik a meccset követő napokon őrjöngve, késüket lóbálva keresik a mocsárban tuszi csapattársaikat, azzal a vadsággal, amellyel korábban a labdát küldték az ellenfél kapujába. S hogyan képzelhető el az a nap, amikor az „iskolaigazgató és a körzeti szakfelügyelő szöges doronggal vett részt az öldöklésben. […] Saját kezűleg ölt egy pap, a polgármester, az alprefektus és egy orvos… Ezek a művelt férfiak nyugodtak voltak, és feltűrték az ingujjukat, hogy jól megmarkolhassák a bozótvágó kést.”
Hatzfeld szenvedélyesen, önmarcangolón kutatja az igazságot. Szeretné megtudni, mi játszódott le azoknak az embereknek a lelkében, akik a népirtás első napjaiban betörtek az ötezer tuszinak végső menedékül szolgáló templomba, és fáradhatatlanul járt a kezük a túlzsúfolt térben, amíg az utolsó halálsikoly el nem halt. Vagy azokéban, akik az európai véderők elvonulása, a fehérek evakuálása után megrohamoztak egy több száz csecsemőnek, várandós vagy nemrégiben szült asszonynak óvóhelyt adó szülőotthont, és mind egy szálig lemészárolták őket. Mert a könyv legégetőbb kérdése: milyen banálisan sátáni erőknek kellett munkálkodniuk a gyilkosokban ahhoz, hogy egy ország fele egyik pillanatról a másikra vérszopó zombivá váljon, és tébolyultan „kurkássza” a mocsarakba rejtőzött ismerőseit. Amint az egyik gyilkos mondja: egyeseket annyira feltüzelt az öldöklés, hogy esténként, a munkaidő végén egyéb áldozat híján csaknem társaiknak estek bozótkésükkel.
Hosszúkás izomzatúak, egyenes tartásúak, arisztokratikusabb külsővel rendelkeznek a hamita eredetű tuszik, Ruanda kisebbsége, az ország korábbi urai, míg kerekebb fejű, tömzsi földművesek a bantu hutuk, többnyire, nagy általánosságban talán ennyi külsődleges (és esetleges) faji különbség fedezhető fel a két népcsoport között. De sem nyelvükben, sem kultúrájukban, sem szokásrendjükben nem térnek el egymástól, talán csak annyiban, hogy a tuszik mindig is állattenyésztők voltak, a hutuk pedig növénytermesztők. Még sincs semmi rejtélyes abban, hogy a hutu gyilkosok azonosítani tudták a tuszikat: mindenki közvetlen ismerőseit vadászta a mocsarakban vagy a városokban fölállított útzáraknál. (Jó tanács a gyilkosoktól: „Ajánlatosabb volt ismeretleneket ölni, mint ismerősöket, mert az ismerősöknek volt idejük, hogy az utolsó pillantásukkal keresztüldöfjenek, mielőtt lesújtott volna rájuk a kés. Egy ismeretlennek a tekintete kevésbé döfi át az ember lelkét vagy emlékezetét.”) Gyilkoltak szervezetten, de többnyire önként, engedve az uszító rádióadók káoszának, körbevéve a „bekerítők” milíciájával, szakadatlanul ösztökélve és lankadás esetén könnyebben megbüntetve, és végül, fejvesztett menekülésükkor az útba eső tuszi házakat is kifosztva, az ott meghúzódó tuszikat még utoljára, nosztalgiából miszlikbe aprítva.
Érthetetlen, felfoghatatlan.
Hallgatjuk a gyilkosokat, eltöprengünk Hatzfeld kétségbeesett elemzésein, párhuzamain a holokauszttal, a népirtások mozgatórugóinak lajstromán, de nem értjük az egészet – mert nincs is mit megérteni. Hiába beavatás ez a könyv a felfoghatatlanba, mindhiába vet fényt a népirtás legtagadottabb, legocsmányabb lelki titkaira. E kérdésekre nincsenek válaszok. Maguk a gyilkosok sem értik, mi tette őket gyilkossá, és hogy miért nincs bocsánat tetteikre. Ami megmarad az olvasóban a banánültetvényesek szavaiból, az a csalódottság, a bevégezetlen munka miatti kedvetlenség rezonanciája, valójában ezért van lelkifurdalásuk – és ez a legkétségbeejtőbb. Mert így, ha megint fordul a kocka, minden kezdődhet elölről: „Ennek a mocsári évszaknak a végén nagyon csalódottak voltunk, hogy elrontottuk a dolgot. Elkedvetlenedtünk, hogy mi mindent fogunk veszíteni, megijedtünk, hogy fordult a kocka, és most majd a bosszú nyújtja felénk a karját. De alapjában véve nem untunk bele, még folytattuk volna.”
Rettentően nehéz olvasmány A bozótvágó kések évszaka, mert nem elégszik meg olcsó megoldásokkal. A riporter nem fogadja el, hogy pusztán elállatiasodott férfiak fölülről megszervezett, vérgőzös és jövedelmező őrjöngése volt a ruandai mészárlás: figurái nagyon is, túlságosan is emberi alakok. Túlságosan átlagos fickók, akikből egyszer csak előbújt az embermészáros. Egykor éppen olyanok voltak, mint akárki más.
Mint mi meg ti.
origo.hu
Magyar Péter ismét elszaladt a kérdések elől - videó
