Ki dönti itt a tőkét?

Miközben nagy horderejű nemzetgazdasági kérdésekben Kóka János gazdasági miniszter rendre az ellenzék vezető pártját „konszenzus kialakítására” szólítja fel, gyakorlatilag egy hét nem telik el úgy, hogy a szabad demokrata politikus ne a Fideszt okolná az üzleti bizalom megingása és a magyar gazdaságba vetett hitelesség megkopása miatt. Kóka János legfrissebb – e heti – nyilatkozata szerint „Orbán Viktor minden egyes megnyilvánulása elbizonytalanítja a magyarországi befektetőket és a pénzpiacot, a reformokról szóló népszavazás kérdései pedig nem segítik a tisztánlátást.” Kóka szerint nagy a tét: 1700 milliárd forintnyi befektetés vette útját Kelet-Közép-Európa felé…
A témában kevésbé járatosak persze nem értik, hogy mi köze van a volt miniszterelnöknek és a legnagyobb ellenzéki pártnak a térség felé áramló, és „helyét kereső” működő tőkének, mikor a döntéseket a hatalmon lévő baloldali kormánykoalíció hozza, nem pedig a Fidesz menedzsmentje. Mielőtt a témát elemeznénk, párosítsuk a felhozott vádakat a tényekkel. Az Orbán-kormány működése alatt – a tévhittel szemben – nem volt tőke- és privatizációellenes. Sőt, 1998–2002 között éves viszonylatban hozzávetőleg kétmilliárd dollár értékben érkezett befektetés hazánkba. A polgári kabinet mindvégig ügyelt arra, hogy ne szálljon el a költségvetés, és az államadósság csökkenjen. Azt pedig még Orbán Viktor legádázabb kritikusai is elismerik, hogy miközben a volt miniszterelnök mert „nagyokat álmodni”, minden pénzügyi mutató tekintetében közelebb álltunk az euró bevezetéséhez, mint most. Olyannyira, hogy a régi-új kormánykoalíció momentán egyetlen- egy feltételt sem képes teljesíteni a közös európai uniós pénz átvételéhez. Nem is csoda, hogy nincs eurós céldátum a kormány által beterjesztett konvergenciaprogramban. Ugyan mit ér egy szerződés dátum nélkül?
Bár voltak az Orbán-kormánynak is gazdaságpolitikai tévedései, azért ide kívánkozik: a szóban forgó ciklus alatt Magyarországot csak Szlovénia körözte le makrogazdasági összehasonlításban, most pedig a régió utolsó helyezettjei vagyunk. Ismét csak a jobboldali elfogultsággal aligha vádolható elemzőkre és szakértőkre hivatkozunk, akik – közgazdasági szempontból – a 2001-es esztendőt tekintik az utolsó békeévnek. Még annyit az 1998–2002-es ciklusról: úgy volt folyamatos a gazdasági növekedés, hogy a világgazdasági klíma bizony többször is „betett” az akkori kormánynak.
Most pedig nézzük az elmúlt négy év dicsőséges produkcióját. A baloldali kormánykoalíció egyetlenegy alkalommal sem tudta végrehajtani a saját maga által jóváhagyott költségvetését. Hazánk besorolását az öszszes hitelminősítő lerontotta, az Európai Unió pedig deficiteljárást indított ellenünk, majd rá egy évre viszszadobta a konvergenciaprogramot. A nemzetközi intézetek szemében bukott angyallá vált hazánk, amely korábban a régió mintaállama volt. Ugyanakkor a működő tőke terén legalább sikerült jeleskednünk – mármint, ami a kimutatást illeti. A 2002–2006-os kormányzati ciklusban megváltozott az elszámolásának metodikája. Immár az újra befektetett jövedelem is frissen érkezett működő tőkének minősül. Magyarán: ha egy hazánkban évek óta megtelepedett multinacionális cég bővíti az üzemcsarnokát, az az állami könyvekben tőkebeáramlásnak felel meg. Eközben 2003-tól tucatnyi multinacionális cég hagyta el hazánkat, s ment tovább. A letelepedést fontolgató autóipari konszernek pedig hazánk helyett Lengyelországban, Szlovákiában és Csehországban találták meg a számításukat. Ennek prózai az oka: a kormánynak sikerült lerontani a versenyképességünket, amit ráadásul a regnáló hatalom a nyáron elfogadott megszorítócsomaggal meg is fejelt. Minden gazdasági érdekképviselet szerint érezhetően romlik a gazdaságpolitika kiszámíthatósága, a közbeszerzések átláthatósága és a forint árfolyamkockázata.
A Fidesznek és Orbán Viktornak tehát a legkevésbé sem kell foglalkoznia a kókai felvetésekkel, a számok ugyanis beszédesek. Ugyanakkor a gazdasági miniszternek és tárcájának bőkezűbb állami támogatást kell biztosítania a cégeknek, és megvalósítani egy sikeres adóreformot.