Kultúremberi kiskáté

Kultúrember nem káromkodik. Ha mégis káromkodik, nem nyilvánosan. Ha mégis nyilvánosan, akkor nem büszke rá. Ám ha mégis büszke rá, később racionális számításból nem kér bocsánatot, mert azzal csak tetézi a kultúrszégyent.
Kultúrember nem mentegeti a mosdatlanszájúságot. Nem mondja, hogy „de hát otthon meg a kocsmában is mindenki így beszél”. A piszkos beszéd piszkos gondolkodáshoz, a piszkos gondolkodás pedig piszkos élethez vezet. Nem tudható az sem, hogy a mentegetett nem kultúrember rajtaütésszerűen, pragmatikus okokból mikor kér bocsánatot a mosdatlanszájúságáért, a slamasztikában hagyva a kultúremberségéből kivetkőzött mentegetőt.
Kultúrember nem int be ujjával a publikumnak; még akkor sem, ha az kifütyüli.
Kultúrembernek az utcakő nem fegyvere – sem fizikai, sem virtuális értelemben.
Kultúrember pragmatikus haszonszerzésből, rendpárti ösztönökre apellálva, nem készít tévéklipet ostromolt és kigyulladt középületek előtt.
Kultúrember nem a (média)tükröt akarja összetörni, ha nem tetszik neki a valóság, amelyet a tükör mutat.
Kultúrember nem relativizálja a közérdeket súlyosan sértő hazugságot azzal, hogy más még nagyobbat hazudott vagy hazudna.
Kultúrember nem zsidózik, nem cigányozik, nem tótozik, nem oláhozik, de nem is magyarozik. Kultúrember nyelvvédelmi okokból nem használja a „magyarkodás” szóképzést, hiszen a kultúrnyelvekben az „oroszkodás”, „angolkodás”, „svédkedés” stb. kifejezések teljességgel ismeretlenek, s nem is lehet nekik kultúremberi értelmet tulajdonítani.
Kultúrember kulturáltan él alkotmányos jogaival. Kultúrember nem csőcselékezi, szélsőségesezi le azokat a kultúrembereket, akik kulturáltan élnek alkotmányos jogaikkal. Kultúrember terhelő bizonyítékok hiányában nem vonja meg a kultúremberi minőséget más kultúremberektől.
Kultúrember olykor olvas is – s nem csak pénzt meg kopogtatócédulát.
Kultúrember nem cseréli ki a jelzőt az „édes haza” szókapcsolatban egy sokkal előnytelenebbre.
Kultúrember médiamunkásként nem jár el bolymeleg hatalmi eligazításokra; ehelyett igyekszik a saját kútfőjéből és szívéből meríteni.
Kultúrember pragmatikus okokból nem minősít másokat „társaságképtelennek”, főleg, ha egy korábbi ügyből kifolyólag ő maga vált szalonképtelenné.
Kultúrember nem közli újságjában olyan atomtudósok levelét, amelyet az illető atomtudósok elhalálozásukat követően vetettek papírra.
Kultúrember nem fogyaszt whiskyt pizzával, még akkor sem, ha harcostársával az ország gyors bekebelezésére, tönkretételére, majd megjuházására sző vidor terveket.
Kultúrember nem nevezi söpredéknek annak a közösségnek a részhalmazát, amelynek vezetésére vállalkozott, s amely misszióért közpénzből tisztes jövedelmet húz. Kultúrember végképp nem nevezi söpredéknek az általa vezetett közösség részhalmazát, ha ő maga úgy döntött, hogy nem kíván részhalmaza lenni e közösségnek, ehelyett egy másik hasonló közösség részhalmaza lesz.
Kultúrember nem állítja, hogy az alkotmány megváltoztathatatlan, hiszen éppen az alkotmány garantálja, hogy egy jog- és kultúrállamban az alkotmányt meg lehet változtatni.