Majdnem igazi feleségek között

Hamvas Béla Scientia Sacra című kötetében két nőtípust különböztet meg: Évát és Sophiát. Az előbbi a látszatok megszállottja, áldozata, aki társát, a férfit is gyakran magával rántja az örvénybe, amit könnyelmű döntéseivel idéz elő, az utóbbi a női bölcsességet és a belső szépséget sugárzó asszony. Több apokrif történet is foglalkozik a folytonos káprázatok között élő s azokkal maga is visszaélő évai természettel. Efféle Évák a Született feleségek című sorozat főszereplői, akik mellett minden férfi csak szenvedő alany, csak másodhegedűs lehet.
Ezek a sajátos antiműnők – arcpakolást sosem látott, nyúzott, birka ábrázat, de menő cuccok, tüchtig kertvárosi ház, autó – borzasztóan szeretnének fontos valakik lenni, egyszerre boldogok és ugyanakkor tragikus hősnők, de soha semmi nem sikerül igazán, bármibe fogjanak, s ha pofára esnek, körülbelül annyira drámaiak, mint egy csatos üveges kátránybambi. Ez az egy, amit talán tudnak magukról, de tehetetlenül pörögnek tovább egyre epizódról epizódra ugyanabban a mókuskerékben.
A sorozat két utóbbi részében két hölgy is gyászolt a négy főszereplő közül. Bree-nek meghalt a férje. Néhány hétre rá elment a pszichológushoz, hogy megszereltesse magában az „elromlott alkatrészt”, mintha a gyászt meg lehetne szerelni, le lehetne tudni pár dolcsiért. Gabrielle meg elvetélt. Kényszeres vásárlásba fogott, aztán egy hét után előkerült a férje sittes cimborája, aki a léggömbös módszerrel leápolta a problémát. Volt gyász, nincs gyász. Az már régen volt, amikor az ilyesmihez gyászruhák, tiszteletben tartott szokások és hosszú évek kellettek. Csakhogy, ha nincs őszinte, megélt gyász, ha nincs halál, nincs élet sem. Ez az, amit a figurák nem tudnak, a film írói pedig egyetlen szóval sem mondják.
Nem az a baj egyébként, hogy a sorozat kinevetteti a kor emberével tulajdon sekélyességét, hanem hogy az alkotók megálltak valamiféle félúton. Abszurdnak nem elég abszurd, ahogyan ábrázolják a vége nincs szerencsétlenkedést, komolyan, alternatívákat kínálva pedig nem hajlandók beszélni az emberi élet alapkérdéseiről.
Nem rágódnék ennyit az amerikai tévéfilmipar egyik állítólagos csúcsteljesítményén, ha nem lenne annyi kényszeres nézője. Kinek a kvázi matriarcha szerepkör tetszik, kinek a trendi divatcikkek, kinek az, hogy végre középkorú nők is főszerepelhetnek, kinek a jópofa, viszonylag egyéni ízű, néhol merész poénok. Csak közben óhatatlanul elfogadják azt is, hogy ilyen az élet, és jobb, értékesebb nem lehet. Mert aki nem fogadja el, annak mindez nézhetetlen.
(Született feleségek – TV2, szeptember 11., 21.10.)