MI A MAGYAR?

Ha nem temetkeznek el maguktól, segítsük őket eltemetni…
Az aradi vár tizenkét foglyának itélete halálra szólt.
Szombat volt, október hatodika, borongós őszi nap.
Az aradi várból tompa dobpergés hallatszik.
Öt óra reggel.
A ködből ki pislognak a tűzérek égő kanóczai, kik a bástyákon állnak ágyúik mellett. Hűvös szél fut át a letarolt bojtorjános pusztaságon. A várfal ablakai ostobán merednek a sötétbe. Fél hat órakor megjelent a VI. kapunál Uthyka Antal főporkoláb, nyomában négy honvéd tábornok, Kiss Ernő, Lázár Vilmos, Desewffy Aristid és Schweidel József.
Mindeniket egy pap vezeti karján.
A szomorú menet lekanyarodik a jobb oldali első sánczba. Ott megállapodnak.
Szent e hely! A bogáncsos mezőség immár Golgotha, az atillás alakok immár eszmék, áldozatok, vértanúk, minden percz történelmi időszak, minden hang história.
És oly szomorú hangok hallatszanak.
A négy tábornok imádkozik.
Fedetlen fővel, fekete atillában, hószínű ingben, glacé keztyűben állanak. Valamennyien egyformán.
Istenükkel beszélnek. A hatalmas Úrral, kinek tetszik őket erényeikért megostorozni, tetszik őket a mások hibájáért megbuktatni.
Utoljára beszélnek vele innen.
Ezután szemtől szemben állanak vele.
Nem rettegnek ettől a gondolattól.
Egy nemzet vértanúi ők.
Örömében ajándékozta őket Isten egy feltörekvő kis ország ügyének, jószántából adta nékik a hősi kart, a láng szivet, a mély értelmet, a kitartást és dicsőséget.
Most tetszett neki mindezt visszavenni.
„Az Úr adta, az Úr elvette, szent neve legyen érte áldott!”
Lesz-é, a ki ezt most utánuk mondja?!
Zinner hadbiró felolvassa az itéletet.
Meghallgattatik.
Hát egy nép imája, kétségbeesett jajkiáltása, az nem hallgattatik meg odafönt az égben?
Schweidel a gyóntató atyához lép.
– Tisztelendő úr! Ime ezen feszület, melyet boldogult atyámtól örököltem, ezt mindenkor, még a harczok zajában is magammal hordottam. Kezeim közt akarom tartani, úgy vele meghalni, ha meghaltam, ne irtózzék kezemből kivenni, s fiamnak átadni!
Kiss Ernő szomorúan felsóhajt:
– Szegény hazám! Vége mindennek! Isten büntesse meg hóhérainkat.
Desewffy könnyes szemmel bízza a gyóntatóra nejéhez irt utolsó levelét.
Lázár azzal a kéréssel fordul Winkler áldozárhoz, hogy ha rosszul lőnének, s ő nem halna meg mindjárt, kérje a vezénylő tisztet, ne hagyja sokáig kinlódni, lövessen újra.
Elhangzik a parancsszó.
A négy tábornok letérdel.
A sorból kiválik tizenkét katona, hármával szemben állnak a hősökkel.
A parancsnok kardja int. – Egyszerre dördül el tizenkét lövés. Három atillára kibuggyan a piros vér, három hős élettelenül rogy az árok fűvére.
Ki vagy te, szerencsétlenségedre sebhetlen hős, kit három fegyver golyója nem birt leteríteni? Ki egymagad állsz a négy bajtárs közűl a véráztatta réten, szembenézve a halált adó csővel?
Kiss Ernő az.
Három közlegény odarohan s közvetlen közelről rásüti fegyverét…
„Elvégeztetett…”
(Ezernyolczszáznegyvennyolcz – Az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben, 1898)