Psychopathia potestatis

Drága Jezovics!
Tudod, hogy itt, Kaposvárott meghúzódva alig figyelem országos eseményeinket, ám hiába bújtam el magánlélektanom bonyodalmaiba, most nem lehetett elbújni a sodró-rohanó káosz elől. Tudod, több mint ötven éve foglalkozom parapszichológiával és lélektani differenciáldiagnosztikával, valamit konyítok hozzá, s szeretem a szenvedők pontos regisztrálását, hogy aztán segíteni tudjunk rajtuk.
Egyszer csak megütött az a hang – azt hiszem, Melocco Miklós, általam igen kedvelt nagy tehetségű szobrászművész ajakát hagyta el ama szó, amely elemzésemet kiváltotta. Azt mondta, a miniszterelnök – Gy. F. – elfelejtette aláírni lelki minőségét, azaz: elmebeteg.
Sokan figyelik a szemüveges, madárarcú, hórihorgas, testápolt, szélkelep mozgású férfiú cselekedeteit és szóképzéseit e válságos napokban, de az ezt megelőző hónapokban, években is. Nincs okunk panaszra – kitesz magáért. Színes, változékony, nagy hantájú tömegkommunikátor, nem csekély színészi képességekkel megáldva. Van benne valami: gondosan kiválasztott és spontánnak játszott szavakkal, gesztusokkal olyan bravúrtechnika, amely sok ősnyugdíjas és betonkommunista szívét megnyeri, orcájukat negédes mosolyra indítja. Ahogy a Terror Háza előtti gyülekezés után, hol is végeredményben mégiscsak elhullt zsidóink és a kommunizmus áldozatainak emléke előtt tisztelegtünk, egyszeriben és kedvesen fagylaltot kívánt nyalogatni az utcán, ha nem is emlékezés-, csak feledésképpen és könnyedén. Volt ebben valami lezserség és hacacáré, s a fagylalt le sem csöppent a jó (ki)vágású zakóra.
Csakígy különös s talán százezreknek szimpatikus módon egy alkalommal a parlamentben tartózkodó O. V. Fidesz-vezető elé térgyepült, s ott guggolászva a tévéből ismert, szokásos gülütechnikás szemforgatással – hol lenn a szem, hol fenn, mint egy gömbmadár – kigülüzött a szemüregéből, hogy a másik szeme pillantását elkapja, megfogja, szuggerálja. Még szimpatikusnak is tetszhetett volna, ha valamelyikük átkarolja a másikát, és átinvitálja a bazilikába térgyepülni talán nem is egymás, hanem a Szűz Mária elé, hová jó Szent Istvánunk odaajánlá göthös országunkat, s eme szocialista–keresztény egységben közös, jó országot lehetende csinálni. Félreértés ne essék, nem nagykoalícióra gondolok, hanem böcsületes emberversenyre.
Az is furaság volt számomra, hogy ő, aki látszatra s talán valójában sem korlátolt egyed, az SZDSZ sugallatára tán, a gömböc dörmencs szabad madár elnök tréfáit félreértve mint utasítást, valóban elmebetegjelként is értékelhető gyanúsítgatásban mindennel O. V.-t vádolta/-ja, hogy betörette a tévéablakokat, gyújtogatta a saját dolgozóiktól meg nem védett tévét, hogy szélsőjobb (ó, ez a szegény szélsőjobb!) erőkkel titkon (!) összejátszva antiszemitáskodik és nacionalistáskodik (noha eme megállapításnál maga Gy. F. is értelmesebb és diszkrétebb), idővel tán a rádióban hirdetett gyógyszer Orbán-fű jellegét is tagadni vágyott volna…
De hogy elmebeteg lenne?
Nem ezt akarom mondani néked, aki hosszú éveket töltöttél el a Lipóton mint klinikai pszichológ, úgyhogy te tudod, az elmebetegség komoly rang, amelyért meg kell szenvedni, amelyet ugyancsak tisztelni kell, mert magában foglalja a szenvedés démoni orgiáit! „Vegyük le a kalapunkat, mert elmebetegség van!” – szoktam mondani, de itt ily tiszteletre – véleményem szerint – nincs eshetőség.
Jezovicskám, itt egy pszichopátiás személyiségről van szó, amely lényegesen kiszámíthatatlanabb s talán kezelhetetlenebb állapot, mint valami elmebaj. Hosszan kutatva egy eldugott norvég pszichiátriai folyóiratban bukkantam a klasszikus, de rejtett diagnózisra:
Psychopathia potestatis.
A hatalom pszichopatája. Nem őrült, nem tébolyodott, pszichopata, ahogy kedves és hatásos leegyszerűsítéssel nagy eszmetársad és művész barátod jellemezte – talán úgy mondhatnám, rosszabb annál.
A norvég szakfolyóirat úgy írja le az egyedet, mint olyast, aki az örökletes tulajdonságokon túl hamar oly kora gyermekkori negatívumok közé került – sufniban nevelkedett, nyomoronc-alkohol közegben kerülte-járta iskoláit, állandó kisebbségi komplexusban versengett lemaradásában, s nem válogató eszközökkel akart bosszút állni külső-belső elégtelenségeiért, gyakorta (ez is izgalmas adat!) házassági és hazugsági trükkökkel akará kiegyenlíteni eredendő versenyképtelenségét.
Érdekes, nem? Svédül.
S ami perdöntőnek tetszik a szakleírásban, azt állítják, ez a belső kiegyenlítetlenség alapvetően „az önazonosság-hiány, identitáshiány fájdalmas, lappangó, állandó bizonyítást erőltető agresszív cselekedetekben nyilatkozik meg” – furcsa, de fölemlíti a „hátba szúrás” szót is, mely talán fenn jellemzett alakunkra is érvényesnek mutatkozik.
S én ezt tartom alapvetőnek.
Nem egyszerűen azt, hogy ő megszorultában lekurvázza az országot, s lepiszkolja újdonászul kapott párttársait, kik netán fékeznék őt, hanem egyszerűen „táncol”. Ahogy a jó kommunista tömeg kiáltja is néki olykor: „Táncolj, Feri!” – s ő táncol. Nem csak állva. Ha megfigyeled a tévében a lábait, ültében is táncol, beszéd közben, mintha ezer hangya csípné, belső hangya marja, kínozza – mert nem ő az, aki. Nincs identitása.
S ez az, ami azoknak jön jól, akik miniatűr kutyafarokként akarják csóválni az országot. Úgy hívják őket… de ezt te is tudod.
Ölel régi haverod.