A búzából felröppenő madár

Két nyári nap története: egy öntörvényű ember és egy parasztfiú találkozik a szél simogatta búzamezők között. Útjuk egy irányba visz, a kamasz csatlakozik a Krisztus-arcúhoz. Vándorlásukkor szóba kerülnek élet és halál, mozgás és mozdulatlanság, szeretet és az áldozat kérdései, s a fiú előtt új világ nyílik meg. Szaladják „Tai-kyo” István spirituális alkotása Weöres Sándor A teljesség felé című útkereső könyvének édestestvére. Az év talán legszebb filmje.

Az idei magyar szemlén méltatlanul mellőzték a Madárszabadító, felhő, szél című filmet. A „szakma” úgy siklott el felette, mint Szaladják „Taikyo” István végtelen búzamezői felett a felhők. Pedig a rendező a magyar film történetében példátlan kísérletre vállalkozott: a tiszavirág-életű trendeknek, a szórakoztatóipar kívánalmainak hátat fordítva spirituális filmet készített. A többéves érlelés után aprópénzből, néhány orosz profi és amatőr színész közreműködésével, magyar szinten példátlan összefogással megszületett Madárszabadító – Mester és tanítványa története – végül gyönyörű filmköltemény lett. Passió és imádság.
A filmvilágban mustármagként kicsírázó spirituális alkotások közül – időben – Kim Ki-duk Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz című filmje előzi meg; éppúgy elcsendesedést kíván, és eleve kizárja a szórakoztatást. „Rácsok kettétörnek, gondok lehullanak” – halljuk a film elején, és minden szó, minden kép a helyén van, minden szónak és minden képnek súlya van. A film lassan hömpölyög, akár Tarkovszkij és Tarr filmjei. Lao-Ce és Csuang Ce bölcsességét, a görögkeleti – orosz – hitvilágot, a krisztusi alázatot és Szent Ferenc természetközelségét árasztja magából. Nem a szánnivaló szubjektív vallások felületességével, hanem a mindenek feletti azonosság keresésének igényével. A rabul ejtett madarakat kiszabadító mester vallásokat összekötő figura, a környékbeli parasztok valójában nem őt gyűlölik, hanem amit képvisel, ami túl van a korlátaikon: a szabadságot. És a korlátokat csak áldozattal lehet túllépni, de az áldozathozatalra csak a fiú, a tanítás örököse képes.
Mivel a kor jellegzetességeit magán viselő tárgyak hiányoznak a filmből, a cselekmény behatárolhatatlan időben játszódik, középpontjában – szimbólumként – a búza közül felröppenő madarak vannak, a film főszereplője pedig a táj. „Azt hiszed, hogy nem beszél a fű, amikor fejedet ráhajtod?” – kérdezi a mester. A magas igényességgel végzett operatőri munkának (Gózon Francisco) köszönhetően a fotografált környezet lelki tájjá lép elő, körülvesz, átölel, felemel. Beszél a fű, a szőke kalász, a búzatenger, a kamillaszirom. A fodrozódó víztükör. Az ég, a felhő. A ropogó tűz.
A keleti harangjáték, az évszázados orosz zarándokének lecsillapítja a vetítőterembe cipelt feszültséget. És arra gondolunk, Szaladják „Taikyo” István, akár a filmbéli madárszabadító, még ha nem is törekedik rá, magasan az őt (el)ítélők felett áll.
A megvilágosodás balladai filmje az egyetemességre törekszik. Kortalan mű.
(Madárszabadító, felhő, szél; feliratos, orosz nyelvű magyar film. Rendezte Szaladják „Taikyo” István. Forgalmazza a Budapest Film.)