A duplagondol művészete

Úgy gondolom, 2006. október 23-nak véres éjszakája óta nyilvánvalóvá vált, hogy alkotmányos diktatúrában élünk. Nem elég, hogy a hazugságon kapott, s egyébként is, minden megnyilvánulásában embertelen és hazafiatlan kormányfő szinte leválthatatlan, mert a Németh Miklós-féle utolsó államszocialista bábrezsim, majd az első rendszerváltoztató kabinet és parlament jogilag valósággal bebetonozta négy évre a mindenkori kormányokat. Ez az ízig-vérig kommunizmusban szocializálódott, KISZ-nyikből lett miniszterelnök, valamint párt- és bűntársai ráébredtek arra, hogy az áldatlan helyzettel a végletekig visszaélhetnek. És már ott tartunk, hogy az ember legelemibb szabadságjogait, a szabad véleménynyilvánítás, a gyülekezés jogát is elvennék tőlünk.
Hogyan jutottunk idáig? Ahhoz, hogy kiderüljön, mennyire abszurd és Európában szinte egyedülálló, hogy két választási ciklus között egy kormányfő és kabinetje akkor is leválthatatlan, ha a nép megvonja tőle a bizalmát, morális válságnak kellett kirobbannia. De a megtévesztett szavazópolgárok számára, akik újra és újra az úgynevezett szocialista–liberális koalícióra voksoltak, azóta már nyilvánvalóvá válhatott, hogy a puccsal megbuktatott Medgyessy Pétertől, az őt követő Gyurcsány Ferenctől és az egymást szakmányban váltogató miniszterektől fényévnyi távolságra áll mindenfajta szociális érzékenység, akár a kisebbik, magát liberálisnak hazudó kormányzó párttól a szó klasszikus értelmében vett szabadelvűség. S még csak színlelni sincs szándékukban választási ígéreteik betartását. S a nép, az istenadta – tisztelet a kivételeknek – nem a nyilvánvaló tényeknek hitt. Nem szívlelte meg Orbán Viktor szinte naponta elhangzó figyelmeztetését, hanem a kormányfő, a kormánypártok és a többségi lakájsajtó hazugságainak bedőlve bevette a szánalmas dajkamesét a dübörgő gazdaságról és arról, hogy bennünket irigyel immár fél Európa.
Eközben a kormány „teljesítménye” tökéletesen igazolja Gyurcsány zárt, balatonőszödi, bűntársi körben elmondott, valószínűleg pártbeli titkos ellenségei által kiszivárogtatott, válogatott trágárságoktól fűszerezett szavait: négy éven át hazudtak a saját szavazóiknak, és nem csináltak semmit. Úgy nyerték meg, másodízben is csak orrhosszal, a választásokat, hogy rózsaszín képet festettek hazánk gazdasági helyzetéről. Ezzel szemben a valóság: négy év alatt Magyarország gazdasági szempontból visszasüllyedt a nyolcvanas évek színvonalára, s újra belezuhant az adósságcsapdába.
Ám még ennél is borzalmasabb, hogy fokozatosan minden korábbinál szégyenteljesebb, a sötétszürke hetvenes évek erkölcsi mélyrepülését is alulmúló morális fiaskóban landoltunk. A 2006. szeptember 17. óta lelepleződött, a hazugságspirálba végletekig belegabalyodott kormányfő, ahelyett, hogy végre lemondana a hatalomról, amire érdemtelenné vált, Orwell 1984 című regényének élő illusztrációjaként próbálja még ma is a nyilvánosság előtt eljátszani a „duplagondol” művészetét. Először törli az emlékezetéből, hogy mit is gondolt és mondott valójában, utána törli a memóriájából a törlés tényét is. Úgy tesz, mintha a véletlenül kiszivárgott, zárt körben elmondott gyalázatos beszédét valójában az ország nyilvánosságának szánta volna, afféle katarzist indukáló, tiszta szándékkal. Ráadásul még ma is, újra és újra megpróbálja átértelmezni beszédének tartalmát is, azt állítva, hogy nem a saját másfél éves ámokfutását és négy év megalázó kormányzati kudarcát minősítette, hanem valójában a rendszerváltozás óta eltelt tizenhat esztendő baklövéseire gondolt. Ezt az orwelli duplagondol-hazugságot próbálná beletuszkolni az ország hiszékenyebb felének tudatába. Követői reggeltől estig csak azt visszhangozzák, hogy nincs kormányválság. Lojalitásukról biztosítván a kormányfőt, erősítik őt önmagában is sziklaszilárd, mérhetetlen hataloméhségében. És még most is elővarázsolják a pakliból a legutolsó, vésztartalékként többször is bevált adu ászt, a Fidesz-gyűlöletet. De elgondolkodhatna az MDF- és MIÉP-tagság is például azon, mi értelme volt győzelemre tökéletesen esélytelen parlamenti képviselőjelöltek csatasorba állításával hatalomban tartani ezt a kormányt. Hiszen áprilisban is többen szavaztak jobbra, mint balra.
Ám a nép többségének kollektív tudatával, úgy tűnik, most már mégiscsak lehetetlenség újra eljátszatni az orwelli duplagondol-szaltót. Egyre többen gondolják úgy, hogy amit az MDF-kormány annak idején elrontott azzal is, hogy lehetővé tette négyéves ciklusokra mumifikált diktatúra-periódusok életben tartását, azt a népnek kell korrigálnia. Magyarán, ha az önkormányzati választásokig, úgy tűnik, kissé megkésve, de észhez tért magyar szavazók minősített többségének piros lapja sem készteti lemondásra a hazugságáradatba fulladt, egész Európa előtt lehetetlenné vált kormányfőt és az őt bizalmi szavazással cinkos módon hatalmában megerősítő kormánypártokat, akkor az ellenzéknek és a többségnek joga van parlamenten kívüli, alkotmányos eszközökkel kinyilvánítania nemtetszését. Hiszen erről szól a demokrácia.
A magyar nép demokráciánk történetében eddig példátlanul hosszú, több mint egy hónapos engedetlenségi mozgalomban, méltóságteljes és fegyelmezett tüntetéssorozattal adta a kormány tudtára, hogy addig nem hagyja abba a demonstrációkat, amíg – Orbán Viktor szavait idézve – Gyurcsány Ferenc és társai nem távoznak a hatalomból, s nem viszik magukkal reformnak csúfolt, valójában csak gazdaságbénító elemeket, 1947 óta újra és újra, ki tudja, hányszor csődöt mondó, tehetségtelenül takarékoskodó, élet-, kultúra-, nemzetellenes megszorításokat tartalmazó csomagjukat. Ekkor az alkotmányos diktatúra kimutatta a foga fehérét. Hivatásos provokátorokat beépítve az 1956-os forradalmat egyedülien méltóképpen megünneplő nagygyűlés résztvevői közé, s a békés ünneplőkre kívülről is rászorított úgynevezett radikális randalírozókkal, szó szerint rendőri segédlettel zavarták meg az alkotmányos jogaikkal élő polgárok ünnepét. Majd az általuk felbolydított tömeget, arra sétáló békés járókelőkkel, édesanyákkal, teljesen véletlenül odakeveredett nyugdíjasokkal együtt olyan brutális és embertelen eszközökkel, viperákkal reánk mért ütésekkel, arcra, testre lőtt könnygázbombákkal, súlyos, sérüléseket, vakságot is okozó gumilövedékkel verték véresre, ami egész Európa és a világ megbotránkozását is kiváltotta.
Nemcsak a toll többrendbeli embereként, íróként, újságíróként, az embertelenül szétvert Fidesz-megemlékezés résztvevőjeként, hanem egyszerű magyar állampolgárként, járókelőként is kikérem magamnak a történteket. Azért tüsténkedtem 1970 óta számos társammal, hogy – Pokorni Zoltán szavait idézve – demokrataként viselkedhessek már a diktatúra éveiben is. Méltósággal, emelt fővel járhassak saját hazám, fővárosom bármelyik utcáján egyedül és a barátaimmal. És ne kelljen újra, akár az ötvenes, hatvanas és a hetvenes években, a saját kormányomtól és az én adófilléreimből is fizetett rendőrségtől jobban félnem, mint a bűnözőktől.
Megjegyzem, a nyolcvanas években nem volt ennyire állatiasan brutális a diktatúra, mint itt és most, állítólag alkotmányos formájában. Hiszem azonban, hogy a mostani november 4., a maga békés és méltóságteljes, a megfélemlítés elleni néma, a provokációt elutasító felvonulásával e diktatúra bukásának első állomása volt.