Amikor 1952. augusztus 18-án elvitte az ÁVH, cipőjébe, majd ma is gyönyörű, dús hajfonatába zsilettpengét rejtett el, ha kínoznák… A gumibotozástól bal fülére megsüketült. Ám nem panaszkodik, nem vádol. Meggyőződése, hogy minden nemzetnek meg kell birkóznia történelmével, mert a meg nem vallott múlt kísért. A Vas megyei Rátóton született, ma Tirolban élő, 77 éves nyugdíjas tanárnő megtalálta lelki békéjét, de még mindig felzaklatja az emlékezés.
– Úgy érzem, az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójára megjelent könyvvel tartoztam a hazámnak – kezdi vallomását Erzsébet asszony. – A per lejegyzését fontosnak gondolom, hisz már csak néhányan élünk az akkor elítéltek közül, s a széles nyilvánosság tizenhét évvel a rendszerváltás után sem tud az úgynevezett farkasfai összeesküvésről. Abban az időben Budapesten kívül a szülőhelyem és környéke volt a legkritikusabb hely az országban, mert e „viharsarok” tartotta a kapcsolatot Ausztriával és Jugoszláviával. Itt központosult a Nyugattal való futártevékenység, itt zajlottak a szökések, a csempészés. A szombathelyi ÁVO különösen fontos „honvédelmi eszköznek” számított.
– Milyen volt a kötet fogadtatása választott hazájában és itthon?
– Ausztriában magánkiadásban jelent meg a könyv 2003-ban, elkelt mind a hatszáz példány. Később magyarul is megírtam élettörténetemet: az anyanyelvű szövegbe több eredetiséget tudtam vinni, idézetekkel, versekkel színesítettem, bővítettem. Gyurácz Ferenc, a Vasi Szemle főszerkesztője látta meg a lehetőséget a témában. Nagy sikerű könyvbemutatókat tartottunk: a szentgotthárdira meghívtam Bekes Krisztinát is, akinek apját az ávósok agyonverték, anyját pedig – aki a per fővádlottja volt, s negyedik gyermekét a börtönben szülte – halálra ítélték.
Erzsébet kisnemesi származású édesanyja két világégést élt át, három férjét vesztette el, négy árvát nevelt, tizenhat évesen kivándorolt Amerikába, majd visszatért, de családja igazi „keresztútja” 1945. április elsején, nagypénteken kezdődött, amikor udvarukon meglátták az első orosz katonát. A nők bujkálása, a meggyalázástól való rettegés volt a „bevezető lecke az új kultúrába”. Elisabeth Kovács ironikusan mutatja be a kommunizmus térnyerését hazánkban. Új fogalmak gyarapították a szókincset: reakciós fasiszta, imperialista, dekadens, burzsoá, szabotáló, konspirációs, állam- és népellenes. A Rákosi kopasz fejét felfújt és kiszárított disznóhólyaggal csúfoló fiút kizárták az iskolából, az osztályteremben a feszület lekerült a falról, ám Erzsébet hazavitte, hogy megmentse.
– Tulajdonképpen én az összeesküvésben nem vettem részt, de tudtam bizonyos dolgokról – kezdi a „farkasfai” eseményekbe való beavatást Elisabeth Kovács. – Féltestvérem, Treiber Károly, aki akkor már a fővárosban élt, 1951 karácsonyán Rátóton közölte velem, hogy Fehér Gárda fedőnéven ellenállás szerveződik Budapesten; és megpróbált rávenni, hogy Pécsett, ahol pedagógiai főiskolás voltam, keressek megbízható embereket. Dilettánsnak találtam a tervet. Különösen azért elleneztem, mert neki a jugoszlávokkal volt kapcsolata Bekes Józsefné révén, én pedig Titóékat is ugyanolyan hitvány kommunistáknak tartottam, mint a mi kormányunkat.
Treiber Károly egyre gyakrabban járt haza, pedig a határsávba nem volt könnyű beutazni. Ez feltűnt Erzsébetnek és nővérének, Ilonának is. Egyszer azonban hoszszabb időre nyoma veszett testvérüknek.
– A bátyám – ám erről csak később értesültünk – Jugoszláviába szökött kapcsolatot keresni a Nyugattal, de a határon tűzharcban megsebesült, és tüdőlövéssel kint feküdt. Egy farkasfai asszony levelet hozott tőle: Károly arra kért, hogy feleségének és kislányának segítsek eljutni Budapestről a határra. – Ez akkor nagy feladat volt – sóhajt fel Kovács Erzsébet –, mégis felvonatoztam értük a fővárosba. Csákánydoroszlóban leszállítottam őket, hogy földutakon gyalog menjenek tovább. Rátóton azonban előttem termett két ávós: faggattak, kikkel utaztam, még a vonat alá is benéztek. Sejtettem, hogy valaki följelentett. Mikor a falu ávósának felesége is „meglátogatott” bennünket, nővéremmel elhatároztuk, hogy összepakoljuk a legszükségesebbeket, s férjével, hat hónapos kisfiukkal, idős édesanyánkkal, sógornőnkkel és annak kilencéves gyermekével átszökünk a határon. Az erdőben bujkáló farkasfai kulákfiúk azonban csak a sógornőmék átsegítésére kaptak megbízást, a mi átjuttatásunkat nem tudták vállalni. Visszafordultunk. Másnap már a hírhedt szombathelyi ÁVO-n voltunk.
Megalázás, mocskos beszéd (Tito láncos kutyája, ringyó, patkány), százszor föltett kérdések és megszámlálhatatlan pofon: az akkor még Horváth Erzsébet vádiratában szökési kísérlet, segélynyújtás a szökéshez szerepelt – persze se ügyvéd, se írásbeli határozat. A huszonkét esztendős lányt hat évre, állapotos nővérét négy, édesanyjukat két és fél, sógorukat hat évre ítélték a megyei bíróságon. Treiber Károly nagy bajba sodorta az egész családot: a vakmerő fiatalember a Fehér Gárda mozgalmat akarta összekapcsolni a nyugati segítséggel. Az esemény farkasfai összeesküvésként íródott be a történelembe, holott a helyi embereknek kevés tudomásuk volt arról, mi is zajlott – leginkább csak összekötők voltak.
– A bátyám többször dicsekedett, hogyan vezette orruknál fogva az ávósokat, biztos, hogy bátor volt, és az életét is feláldozta volna a sikerért, de nem gondolta át a következményeit! A Bicsák család tragédiája például életem végéig terhelni fog – mondja megtörten az asszony.
Pedig csak annyi volt a „bűnük”, hogy vendégszerető falubeliként szállást adtak Treiber Károlynak: Bicsák Lajos bitófán végezte, felesége tíz évet kapott, s a börtönben halva hozta világra gyermekét. Mielőtt a brutális bagolyvári kínzás felidézésével folytatnának a beszélgetést, pihenünk kicsit, mert még ezt az életerős, derűs asszonyt is láthatóan megviseli a szenvedés újra átélése.
– A börtönből később visszavittek bennünket a szombathelyi Bagolyvárba, akkor kezdődött el a sintérmunka. Egy ávós tisztekkel teli terembe vezettek, ahol hatalmas bőrfotelben terpeszkedett egy nagy bajuszos ember: maga Péter Gábor tisztelt meg jelenlétével. Pofozni kezdtek. Négy pribék lefogott, és egy ittas civil ruhás gumibottal végigverte a karjaimat. Borzalmas fájdalmat éreztem. Egy tiszt egyre közelebb jött cigarettájával, s elnyomta a mellcsontomon. Bevallottam, hogy tudtam a szervezkedésről. Majd ráfektettek egy konyhaszékfélére, amelyen középen volt egy rés, gondolom azért, ha valaki nem bírja a fájdalmat, azon távozhasson az ürüléke. Még mindig van rajtam olyan csomó, amelyik az akkori izomszakadás nyoma. Neveket, rokonokat követeltek. Még a pécsi szállásadómat is mindenáron bele akarták keverni, de csak annyit mondtam róla, hogy szépen tudott zongorázni.
A lány szeme, egész teste bedagadt a veréstől. A vallató, akit előadónak kellett szólítania, hátulról a fejére vágott: a bot vége a halántékon csattant. Mielőtt elvesztette az eszméletét, még érezte, hogy valami végigfolyik a combján…
– A mosdóban ébredtem föl, két henteslegény hideg vízzel élesztgetett. Visszacibálták rám a véres ruháimat, rám dobtak egy pokrócot, átvezettek egy másik szobába, ahol a szemembe világítottak. Olyan rosszul voltam, hogy többször lecsúsztam a székről. Az volt az érzésem, ezek engem megnyomorítanak vagy halálra vernek. Ekkor bevillant a térkép: a bátyámnak megígértem, ha találok Pécsen olyan Budapest-térképet, amelyen a régi utcanevek vannak, elküldöm neki. Így is történt. Ezt elmondtam, ekkor abbahagyták az ütlegelést.
– Tehát muszáj volt valamit bevallani, különben agyonverték volna…
– Tudja, még ez sem volt elég: bevezették az anyámat, megmutatták neki megkínzott gyermekét. Csak álltunk egymással szemben, szó nélkül.
Mindenesetre a Budapestre postázott térkép elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Erzsébet összeesküvés vádjával a Budapesti Katonai Bíróságon tizennégy év börtönt kapjon.
– Gondolja el: három terhes fiatalaszszony és kilenc fejkendős paraszt néni a vádlottak között, akik azt sem értették, mi közük van a magas honvédelmi szervezethez! Szegény Bekesné pedig azt kérte az utolsó szó jogán, hogy még egyszer láthassa a gyermekeit. De ott még utolsó kívánság sem volt, ott csak beismerés volt.
„Elképzelhető, hogy ezek az egyszerű háziasszonyok valójában külföldről irányított ügynökök voltak, akik eredményesen kémkedtek, és konspirációs tevékenységet is végeztek?” – teszi fel a kérdést Elisabeth Kovács könyvében. Valószínűleg azért rendeztek ekkora cirkuszt az ÁVH-sok, mert demonstrálni kellett a nyugati határ menti államvédelem átütő sikerét. A vörös terror csúcspontján a Budapesti Katonai Bíróságon hetven személyt ítéltek el a szigorúan titkos farkasfai perben: hetet halálra. Két férfi rab a kínzásba halt bele, mielőtt bitófára vitték volna őket. Tizenhárom Sipos családnevű volt a vádlottak között: Sipos Jánost és fiát is kivégezték. De megemlíthetjük azt a háromgyermekes postamesternőt is, akit „kódolt távirat továbbításáért” öt év börtönnel sújtottak. Nem beszélve arról a parasztasszonyról, aki az ávósok szerint az udvarán levő szalmakazalban bújtatta Treiber Károlyt: hiába bizonygatta, hogy a „kutyalyukban” a kuvasz szokott feküdni, neki is öt évet varrtak a nyakába. Másodfokon Erzsébet nővére nyolc, édesanyjuk öt és fél év börtönt kapott, bátyjukat távollétében halálra ítélték. Sátoraljaújhely, majd Kalocsa következett: már együtt a köztörvényesekkel. Aztán 1956. szeptember 11-én váratlanul szabadlábra-helyezési igazolványt adtak a „farkasfaiaknak”.
– Amikor ’56 őszén hazajöhettünk a börtönből, minden sarkon éreztük a félelmet: az embereknek gyorsan dolguk akadt, amikor találkoztunk. Féltek, hogy testvérünk visszajön Jugoszláviából, s megint megkezdődnek a gyanúsítgatások és a vallatások. Attól is tarthattak, hogy az ávósok esetleg minket is beszerveztek. Nekünk viszont a csapdákra kellett figyelni, ugyanis voltak kísérletek, hogy „viszszacsalogassanak” a börtönbe.
Kovács Nándort azonban nem zavarta Horváth Erzsébet „politikai megbízhatatlansága”: a régi iskolatárs az ötvenhatos forradalom idején, október 29-én feleségül vette a lányt. S mivel Erzsébet még mindig rabnak érezte magát az országban, a rémhíreket hallva az ifjú pár november 4-én „nászútra” ment Ausztriába. Így Erzsébet akaratlanul is megfogadta a kalocsai rabtársak tanácsát: gyors férjhezmenetel, munkavállalás lakóhely-változtatással…
– Megbűnhődtek mindazok, akik ezt a sok szörnyűséget elkövették?
– Tudja, nem mutatkoztak be: bár az kiderült, hogy Ilonának és nekem ugyanaz volt az „előadónk”. Fogalmam sincs, mi történt velük, valószínűleg többen ma is élik világukat. A sok szenvedés és igazságtalanság ellenére soha nem éreztem gyűlöletet, nem akartam visszavágni, mert az egy szintre hozna kínzóimmal. Örültem a békés rendszerváltásnak, de azért a bűnösöket felelősségre kellett volna vonni, vagy legalább feljegyezni a nevüket, mert látszik, hogy az utódok ugyanúgy a hatalomra törekednek.
– Kapott bármiféle jóvátételt?
– Jómódú parasztoknak számítottunk: olyan házunk és birtokunk volt, hogy abból egy öttagú család jól megélt. Amikor elkezdődött a kárpótlás, kiderült, hogy a birtokunk igen keveset ér: olyan rafináltak voltak, hogy a kollektivizálás idején a mi jó földjeinket a hegy felé sorolták be, ahol kavicsos a talaj, amelynek az aranykorona-értéke sokkal kisebb: tizenhatezer forintot kaptunk érte a kilencvenes évek elején. A börtönbüntetésért pedig ötszázezer forintnyi kárpótlási jegy járt: vettem belőle néhány farmernadrágot a gyerekeknek. Negyven évet egyszerűen nem lehet kitörölni az emberekből…
– Van önben keserűség hazája iránt?
– Nincsen. Nem tudja elképzelni, micsoda öröm volt a vasfüggöny átvágása. Büszke vagyok arra, hogy mindez ebben a kicsi országban kezdődött el. Ma mindenki a berlini fal leomlásáról beszél, én meg helyesbítek: nem a németek, hanem a magyarok érdeme volt, hogy Kelet-Európában, sőt a Szovjetunióban is megdőlt a kommunizmus. Szégyellheti magát Amerika és az egész Nyugat emiatt is – Ausztria kivételével, mert az osztrákok negyedmillió magyar fogadtak be a válságos időkben.
Elisabeth Kovács gyűjtést szervezett tiroli pedagóguskollégái körében, és lelkes szervezésének is hála, már a rátótiakat sem lehet azzal csúfolni, hogy nincs templomuk. Nagy fájdalma, hogy a múlt rendszerben szétverték a faluközösséget. Ahogy könyve első fejezeteiben családjáról és szűkebb pátriájáról ír, felidézve a Rába menti életet: szokásokat, ételeket, játékokat, falucsúfolókat, anekdotákat, az őszinte hazaszeretetéről tanúskodik.
– A gyermekkori falu örökre elveszett, ezért szerettem volna megörökíteni. Erre szívesebben emlékszem, mint a későbbi szörnyűségekre. Tudja, régen más értékrend szerint éltünk: amikor édesapám meghalt, virrasztottak mellette, aztán Szent Mihály lován vitték ki a temetőbe. De nem csak az emberekhez, az állatokhoz és a növényekhez való viszony is más volt: nem háziállatokat tartottunk, hanem jószágot, és nem termést, hanem áldást takarítottunk be. Amikor Ausztriába menekültem, a közelben akartam letelepedni, mert reménykedtem a csodában, hogy egyszer visszatérhetek. Az én gyökereim Rátóton vannak, s a kommunista időkben is sokszor hazalátogattam – mondja szeretettel az idős tanárnő.
Kovács Erzsébet párhuzamot von: Ausztriában minden kicsi faluban van zenekar, olvasókör, vallási élet. Itt viszont már alig van köze a hagyományos életmódhoz a falusi népnek. A rátóti templomszenteléskor ausztriai kolléganője azt írta az újságban, hogy kopár minden, nem lát háziállatokat, semmi nem utal arra, hogy ez agrárország.
– Ön lát kiutat ebből a felemás helyzetből?
– A papság elöregedett. A fiatal generációnak se a szomszédjával, se a vallással nincs kapcsolata. Ám a magyarok kétezer év óta mindig találtak kiutat. Remélem, hogy Magyarország talpra fog állni, bár a közösség sok kívánnivalót hagy maga után. A kommunistákból lett szocialistáknak rafinált módszereik vannak: a proletárt megfizetik egy kupica pálinkával, így nyernek. Ez még a múlt nyoma. De tudja, külföldön azt mondják, a magyar ember olyan tehetséges, hogy a forgóajtón utolsónak megy be, és elsőnek jön ki.
Erzsébet és férje jellegzetes tiroli harangocskát nyom a kezünkbe búcsúzóul, mondván: ébresszük fel a magyar nemzetet.
origo.hu
Magyar Péter testvérének portálja teliben tolja a Pride-ot és Karácsonyt
