A régi-új Munkács

Munkács városa büszke volt arra a szerepre, amelyet az ország történelmében megadatott játszania – írja a Kárpátaljai Hírmondó új számában Katona Tamás, hozzátéve: a két legfontosabb épület, a munkácsi vár és a Csernek-hegyi kolostor közigazgatásilag nem is tartozott a városhoz. A szép fekvésű vár volt királyoké, Korjatovics Tódoré, Corvin Jánosé, Bocskaié, a Rákócziaké…
Katona Tamás, a Kárpátaljai Szövetség elnöke a jelen és a félmúlt dilemmáira is rávilágít. Évtizedek múltak el „a múltat mindenáron és végképp eltörölni akaró történelem, a háborúk és nemcsak építeni tudó, hanem rombolni is képes” idők jegyében, amikor minden ódon épület megmentése kisebb diadal volt a diktatúra akarnok kiszolgálói felett, míg aztán az egypártrendszer diktatúrája után előbb a szabadság öröme, majd a megosztottság következett, amelyből csak az lehet kiút, ha „megtanulunk örömmel és hatékonyan együtt élni és dolgozni”.
Ugyancsak a lapban olvasható egy interjú az Illyés Közalapítvány megszüntetéséről az elnökkel, Pomogáts Bélával, aki így búcsúzik tisztségétől: „Arra kaptam garanciát, hogy a támogatási rendszerben mozgatott tőke nem változik… Ez bizonyos mértékig megnyugtató, hiszen nagyon sokan tartottak attól, hogy az átszervezés a pénzügyi keretek csökkentésével fog együtt járni…” – mondja. Tegyük hozzá: az aggodalom sokakban ma is él.
Schober Ottó, a Beregszászi Színház legendás rendezője az ötven év előtti eseményeket eleveníti fel: „A november 3-ról 4-re virradó éjszakán szovjet tankok szaggatták fel a város kockakövekkel borított központját meg az akkori szovjet–magyar határ felé vezető B. Hmelnyickij út több szakaszát. Lánctalpasok csörömpölő, dübörgő zaja verte fel álmukból a békésen pihenő embereket.” Mindenki tudta, hogy a terror gépezete újra beindult, s hajnalban a rádióban már hallható volt Nagy Imre tragikus hangú beszéde: „Csapataink harcban állnak…”