Nem véletlenül szokták mondani, hogy magyarokkal a világ minden táján lehet találkozni. Trier ezerkétszáz kilométerre van Budapesttől, ám a városban és közvetlen környékén csaknem kétszáz magyar él. Németországban 1956 után ötvenezernél is több honfitársunk talált otthonra. Ez az adat persze csalóka, hiszen 1945 után az első nagy emigrációs hullámmal, majd a magyarországi svábok erőszakos visszatelepítésével százötvenezernél is többre tehető a magyar gyökerekkel rendelkezők száma. A származásukat, magyarságtudatuk ébren tartását sokan fontosnak tartják. Margit Zeimet a forradalom leverése után, tizennégy évesen menekült szüleivel Németországba. 1956 kitörölhetetlen emlék maradt a számára. Mint hangsúlyozta, ha rövid időre is, de a kis magyar nép, azaz Dávid legyőzte Góliátot, a nagy létszámú szovjet hadsereget. Bár a férje német, nem felejtett el magyarul, s ennyi évtized után is magyarnak érzi magát. Ezért is tartja össze a magyar–német baráti társaságot, melynek célja a közös kulturális, történelmi emlékek ápolása, a közös jövő építése az Európai Unión belül.
Érdekes párhuzamot vont Georg Bernarding, Trier polgármestere az egymás iránti felelősség kérdéséről. Mint mondta, Karl Marx szülővárosa a Rajna-Pfalz tartományhoz tartozó Trier. Marx eszméinek kifordítása mérhetetlen szenvedéseket okozott a szovjet érdekszféra alá tartozó kelet-európai országoknak. Éppen ezért Trier különösen érzékeny arra, hogy mindig emlékeztessen arra, hogy a magyar nép a szabadságért és a függetlenségéért harcolt 1956-ban, amely bizonyos értelemben figyelmeztető jel volt a nyugat-európai népeknek is: a szabadság törékeny, s el lehet veszíteni. Ennél tovább ment felszólalásában Christoph Böhr, a CDU egyik vezető politikusa. Szerinte a magyarok korlátlan szabadságszeretete nemcsak tanulságos, hanem példaértékű is volt. Vagyis az a bátor ellenállás, a megalkuvás nélküli kiállás, amellyel a magyar nép szembeszállt kommunista urai és az eszméit ráerőszakoló szovjet hatalommal szemben. Hangsúlyozta, hogy a magyarokat magára hagyta a Nyugat, mondhatni közömbösen szolgáltatta ki a Szovjetunió totalitárius rendszerének. Ebben bizonyos fokig felelős az akkori Nyugat-Németország is. „A szabadság pillanata csak harminchárom évvel később érkezett meg – jegyezte meg a kereszténydemokrata politikus –, aminek megteremtésében a magyarok megint élen jártak.”
Egyébként ott tudtam meg, hogy Christoph Böhr jól ismeri Magyarországot, a magyar belpolitikai helyzetet, mivel tizenhat évvel ezelőtt, az újjászervezett trieri Magyar–Német Társaság alapító tagja volt. Említésre méltó volt Peter Spary, a németországi Magyar–Német Társaság elnökének hozzászólása is. Az elnök kifejtette, hogy az Európai Unió szegényebb lenne Magyarország nélkül, igaz, a magyaroknak is szüksége van Európára. Utalt arra, hogy a hazájukat kényszerből elhagyó magyarok közül sokan a tudásukkal gazdagították Németországot, és ezért az ország büszkeségei lettek. Ezért hálás a német nép. „De hálás azért is – szögezte le Peter Spary –, mert a magyarok ismét kockáztattak 1989-ben, amikor a Páneurópai piknik idején megnyitották a határaikat a keletnémet menekültek előtt. Ez bátor tett volt.”
Magyarország is képviseltette magát Trierben Peisch Sándor magyar nagykövet személyében. A Berlinből érkező nagykövet szintén tisztelgett a magyar forradalom előtt. De mintha rímelt volna beszéde a mai hivatalos kormánypolitikával, amikor homályban tartotta azt, hogy a nép felkelése, a magyar forradalom elsősorban a kommunizmus, a kommunista diktatúra, az ávósok kegyetlenkedései, a magyar nép megsarcolása és az elszenvedett igazságtalanságok, hazugságok ellen robbant ki. A magyar–német hallgatóság így keveset tudhatott meg az okokról, arról, hogy a „Ruszkik, haza!” követelés, a szovjet csapatok kivonása Magyarország területéről csak természetes következménye lett a többpárti demokráciát akaró, forradalomból kifejlődött szabadságharcnak. Az ünnepi ülésen sokan kíváncsiak lettek volna arra is, hogy az ötvenedik évfordulón Budapesten és Magyarország több városában miért tüntettek október 23-án az emberek, miért követelték Gyurcsány Ferenc miniszterelnök és kormányának lemondását. Erről a magyar diplomata – Göncz Kinga körlevele alapján – hallgatott.
Az ötvenedik évfordulóról megrendezett emlékünnepség különös értékét mégis azok a magyarok nyújtották, akik részt vettek a trieri emlékezésen. Két kint élő magyar művész, Dénes István karmester, zongoraművész és Lukács László operaénekes fellépésükkel tették emelkedetté a közös ünnepséget. Lukács László baritonista valamikor a Magyar Állami Operaház tagja volt, tizenhét éve él Németországban. Bevallása szerint ma már nem lenne tag, mint annyi volt társa munka nélkül tengetné az életét. Az Operaházban egyfajta „leszámolási” folyamat zajlik, amely tragikus következményekkel járhat a magyar kulturális életre. Trierben megbecsülik Lukács Lászlót; a városi színházban közalkalmazotti státusban énekel. A németek és magyarok egyaránt viharosan éljenezték, amikor elénekelte Huszka Jenő Darumadár fenn az égen és Erkel Ferenc Bánk bán című operájából a Hazám, hazám áriát. Dénes István szintén csaknem két évtizede él Németországban. Tíz éve a trieri opera és városi színház (Theater der Stadt Trier) zenei igazgatója. Magyarországra, az Operaházba rendszeresen jár haza vezényelni, most novemberben koncertezik a Danubius zenekarral. Ebben a német városban nagyon kedvelik. Nem véletlenül, hiszen Dénes János tele van zenei ötletekkel. Bravúros volt a mostani előadása is, amikor a Himnuszt zongorán bal kézzel, a német himnuszt pedig jobb kézzel játszotta el egyszerre. A célja az volt, hogy a közönség ráismerjen, mennyi a hasonlóság, azonosság a két nép himnusza, azaz Erkel és Haydn zenei alkotása között. Dénes István nem politizál, de azért megjegyezte, idén áprilisban azért utazott haza a választásokra, hogy végre valami változás következzék be. Sajnos nem sikerült.
Buzási Miklós huszonhat éve él a németeknél. Zenepedagógusként érdekes színfoltja a trieri közéletnek, hiszen nemcsak egyik alapítója, hosszú ideig vezetője volt a német–magyar társaságnak, hanem komoly zeneterápiás szakember hírében áll Rajna-vidék-Pfalz tartományban. Jellemzően Buzási Miklós sem szakította meg a kapcsolatát az óhazával: tanít a Pécsi Tudományegyetemen.
Amikor Bajor György szociológus 1956-os emlékeiről beszélt, egy pisszenést sem lehetett hallani a teremben. Szemléletesen rajzolta le a napsütéses őszi kedd békés felvonulásának vérbe borulását. Mint a kertészeti egyetem hallgatóját, őt sem hagyta érintetlenül a forradalom szele. Ezért 1956 decemberében neki is menekülnie kellett. Azt tapasztalta, hogy magyarnak, azonkívül ötvenhatosnak lenni nagyon jó belépő volt Németországban. S ez a tisztelet a magyarság iránt a mai napig megvan. Ami legjobban fáj Bajor Györgynek, az a békétlenség, ami jelenleg Magyarországon van. Bajor György szerint a magyarok történelmük során halni mindig tudtak, de politizálni kevésbé. „1989-ben jól politizáltunk” – állapította meg a szociológus.
Varga László valamikori bölcsészhallgató, ötvenhatos menekült szerint ami ma Magyarországon történik, az disznóság. Polgári demokráciában ilyen módszerekkel nem lehet kormányozni. „Mintha a magyar népet ismét félelembe akarnák kényszeríteni” – szögezte le a volt ötvenhatos.
origo.hu
Játszóterek mellett vonul el az illegális Pride
