Felújítja az amerikai légierő (USAF) az OTV (Orbital Test Vehicle, Föld körüli pályán keringő tesztjármű) programot. E terv részeként az amerikai űrkutatási hivatal (NASA) X–37-es kísérleti gépére alapozva fejlesztik ki az új eszközt. A programban – amelyet a kormányon kívül a nagy gyárak is támogatnak – a légierő és a NASA mellett a Defense Advanced Research Projects Agency (Védelmi Fejlesztő és Kutatási Tervhivatal) működik közre.
A katonai részvétel az űrkutatásban már kezdetben döntő fontosságú volt. Az első űrhajók hordozói akkori katonai interkontinentális ballisztikus rakéták voltak. Oroszország máig annak az R–7-es rakétának a módosított változatát használja, amellyel 1957-ben az első mesterséges holdat is Föld körüli pályára bocsátotta. A sors fintora, hogy az első nem katonai, kimondottan a Hold elérésére tervezett Saturn család atyja az a Wernher von Braun volt, aki annak idején a német rakétaprogram kiemelkedő egyéniségeként tevékenykedett a Harmadik Birodalomban.
Az első űrhajósok is a légierők pilótái közül kerültek ki. Az „Aki az űrt uralja, az uralja a Földet is” doktrína jegyében már hamar felvetődött annak az igénye, hogy állandó katonai űrállomásokat hozzanak létre a Föld körüli pályán. Az Egyesült Államok MOL-programját (Manned Orbiting Laboratory) azonban 1969-ben pénzügyi okokból törölték, egyáltalán nem titkolva, hogy a vietnami háború alaposan leapasztotta a költségvetést. A katona űrhajósokat részben szélnek eresztették, részben átirányították a NASA-hoz. A Szovjetunió is felvette a kesztyűt: Almaz (Gyémánt) programjában létre is hozta az első tisztán katonai űrállomásokat, természetesen kizárólag a béke megvédése céljából. A felbocsátott Almazok nemcsak a Szaljut típusú űrállomás átalakított változatai voltak, hanem annak a nevét is viselték: Szaljut–3 és Szaljut–5 néven az 1970-es évek közepén teljesítettek szolgálatot.
A Space Shuttle program indulásakor a hasznos teher és a repülések típusa a következőképpen oszlott meg a tervezett felhasználók között: az előbbinél a NASA 37, a civilek 33, míg a katonák 30, az utóbbinál a NASA 55, a civilek 26 és a katonák 19 százalékot igényeltek. Az űrrepülőgép kezdeti sikereinek hatására a Pentagon hamar sorompóba lépett: „manned spaceflight engineer”, űrrepülési mérnök címmel a DoD (Department of Defense) három csoportban választotta ki katonai űrhajósjelöltjeit. Megszületett a terv a vandenbergi légibázis egyik starthelyének átalakítására, ahonnan a tisztán katonai feladatú űrrepülőgépeket kívánták elindítani. A Challenger 1986-os katasztrófája azonban beláttatta a katonákkal, hogy a Space Shuttle rendszere nem megfelelő céljaiknak. A költségek még csak hagyján, de az emberi tényező roppant kényes volta nem teszi lehetővé, hogy az űrrepülőgépet bármikor tetszés szerint elindíthassák. A kiválasztott jelöltek közül csak Gary Payton repült 1985-ben, aztán a Pentagon kivonulásával az 1990-es évek elejére a program csendben elhalt.
Az OTV most egy kísérleti gép létrehozását célozza. A többször felhasználható, de pilóta nélküli űrrepülőgép koncepciójára épülve ez a jármű fogja bemutatni azokat a kulcsfontosságú fázisokat, amelyek nélkülözhetetlenek a későbbi rendszeres felhasználáshoz. Ezek az automatikus navigációs és ellenőrző rendszerek, a megfelelő hővédelem a visszatéréskor és a nagy igénybevételnek kitett futóművek.
A repülési-leszállási kísérletek már meg is kezdődtek az ALTV (Approach and Landing Test) nevű példánnyal, amely jelen változatában nem alkalmas Föld körüli repülésre. Hasonló teszteket hajtottak végre az Enterprise-szal az űrrepülőgép-flotta építésének idején. Az OTV a Cape Canaveral-i indítóállásból startol Atlas–V típusú rakétával, és a vandenbergi vagy az Edwards légibázisra érkezik majd vissza.
origo.hu
Rengeteg ember menekülhet el Debrecen környékéről
