Egy falusi fiú halála

MN
2006. 11. 04. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Pál Mihály
Bódis Antallal 1952 nyarán együtt, egy teremben felvételiztünk a budapesti művészeti gimnáziumba, amely akkor az ország egyetlen művészeti középiskolája volt. Tóni, emlékeimben elevenen él alakod; ha filmszerepre kerestek volna parasztfiút, kinézeted alapján téged kellett volna választani. Szikár voltál, középtermetű, ovális arcod – mint a nagyon fehér bőrű embereknél – gyakran kissé pörsenéses, pirulásra hajlamos. Enyhén telt ajkaid egyenes vonalban záródtak. Világoskék szemed – kissé tétován – szőke szemöldök alól tekintett ki. Hajad is szőke volt és egyenes szálú. Szerény, csöndes fiú voltál. Nem emlékszem a nevetésedre.
Az ország minden tájáról érkeztünk a felvételi vizsgára. Többen jöttetek faluról, s most – annyi eltelt év után is – elismeréssel gondolok azokra a pedagógusokra, akik – bár egyik-másikuk nem is volt szakképzett rajztanár – sokatokban, így benned is felismerték a tehetséget. E felismerés elsősorban általánosabb, de a művésszé válás szempontjából nélkülözhetetlen emberi tulajdonságokra és képességekre vonatkozott, nem pedig a rajzbeli felkészültségre. Ez utóbbi tekintetben a budapestiek – akik kiváló művész- és rajztanároktól tanulhattak – sokkal előbbre jártak.
A felvételi teremben együtt szorongtunk Rékassy Csabával, Baranyai Bandival, Wagner Jancsival – hogy csak néhány nevet említsek –, akik már akkor kész művészeknek látszottak a szemünkben. Ti, falusi fiúk és lányok még messze nem voltatok a birtokában annak a technikának, amely nekik már szinte a kisujjukban volt. A felvételin beállított csendélet párhuzamosai a ti rajzaitokon ritkán találkoztak egy pontban, de a motívum többnyire erőteljes határozottsággal jelent meg a rajzlapon.
Tóni, emlékszem az első rajzaidra; a látvány képe sehogyan sem akart beférni a rajzlap méretei által megszabott határok közé. Első rajztanárunknak, a szigorú Baráth József tanár úrnak nem kis fáradságába került, míg a „kockológia” beállítás képe nálad is beszerénykedett a keretek közé, jelezve ezzel, hogy te is elfogadtad a képi megjelenítés lehetőségeit és törvényeit.
Mezőfalváról jöttél; ha a környéken járok, mindig eszembe jutsz, s az e tájra olyannyira jellemző hatalmas tereket szemlélve megértem azt is, hogy milyen nehéz lehetett tudomásul venned a rajzlap méreteinek beszorító realitását.
Ez a mély gyökerű zavar azonban mégiscsak elmúlt; egyre szebb tanulmányokat készítettél, és tónusos rajzaidat mindinkább a festői látásmód jellemezte. Meglepődve vettük tudomásul, hogy az első két év eltelte után, a művészeti szak választásakor szobrászatra jelentkeztél. Évfolyamunkon Martsa István volt a szobrásztanár, s az ő vezetése alatt a következő két év lett többünk számára felkészülésünk legszebb időszaka.
Többnyire portrékat és aktokat mintáztunk; különösen emlékszem egy öregemberről készített, nagyon karakteres, finoman mintázott munkádra.
Tóni! 1956 nyarán a Képzőművészeti Főiskola szobrász szakára is együtt felvételiztünk, és – különben nem is lett volna értelme, hogy nekivágjunk – mindketten biztosak voltunk benne, hogy felvételt nyerünk.
Szombat reggel kiragasztották az aulában a felvettek névsorát. Mire én odaértem, a főiskola kapuja előtt a felvételizők már csoportokba verődve tárgyalták az eredményt.
Ott voltál közöttük te is. Odaérve izgatottan kérdeztem tőled: felvettek? (mármint engem), s te mondtad: nem… És téged? Engem igen, felelted.
Úgy ért a válasz, mintha villám csapott volna belém; szó nélkül elrohantam… Bocsáss meg, Tóni! Szégyellem indulatomat… Nem gondolhattam akkor, hogy ezzel az elrohanásommal én az életbe futottam, sem azt, hogy pár hónap múlva a szétlőtt tested fölé sebtiben összekapart sírhant fölött állok majd a Hunyadi téren.
Bóka Dezső mondta el, hogy sokadmagaddal voltál a főiskolán, amikor az oroszok betörték a kaput, és bezúdultak az épületbe. Ti a hátsó kijáraton menekültetek a szomszéd házak pincelabirintusába. Többen, Bóka Dezső és te is a közeli ház udvarára jutottatok, ahol elvegyültetek az ott lakók között, akik szintén az udvaron ácsorogtak.
Egyszer csak felcsapódott az udvar főiskola felőli ajtaja, s megjelent benne lövésre fogott géppisztollyal egy vérszomjas katona… Az ott öszszegyűlt lakók és a közöttük megbújt főiskolások közül senki nem mozdult. Csak te…
Rémülten kiáltottál fel: Ehun az orosz! – és elrohantál egy másik pincelejárat felé… Ehun… – városi ember sosem mondta így. Utolsó felkiáltásodban mintha minden rád rakódott tanultságot leráztál volna magadról; falusi fiúként rohantál a halál elől a halálba.
Tóni, te 1956 nyarának elején felvételt nyertél a halálba, s én kaptam még ötven évet. Fordítva is lehetett volna, drága barátom, hiszen alakulhatott volna úgy is, hogy engem válogatnak be a főiskolára. Akkor talán minden ugyanúgy történt volna velem is, mint veled. Én is ott lettem volna a körülzárt főiskola épületében, mint majdnem minden akkori hallgató. Ugyanúgy menekültem volna a hátsó ajtón át a környező házak pincelabirintusába, mint te. S ahogyan magamat ismerem, valószínűleg én sem tudtam volna megőrizni nyugalmamat a felcsapódó ajtóban megjelenő orosz láttán.
Számtalanszor kísértem képzeletben végső futásodat, Tóni, nyomodban az ádázul ziháló, téged megölni akaró gyilkossal. Rémülten futottál a pincékben, s egyszer csak elfogytak az átjárók, fal zárta el utadat, s megfordulva szembe kellett nézned gyilkosod fegyverének tüzével.
Néhány éve, október 23-ának ünnepén, a főiskolán kiállították a szobraidat. Istenem, az alatt a két hónap alatt, amennyi megadatott neked a főiskolából, milyen szép szobrokat alkottál! Mi lett volna belőled, ha az a gyilkos indulatú katona nem ér utol, vagy ha nem fogynak el az átjárók, ha gyorsabban futsz, és a másik lemond üldözésedről? Biztosan hiteles művész vált volna belőled, hisz elmélyülten, figyelmesen építetted magad.
Úgynevezett népi származásod – akkor még ez is számított – hozzásegített volna-e nagy köztéri megbízásokhoz? És elragadott volna-e a szocreál? Nem valószínű, hogy ezt az utat jártad volna; elmélyült, figyelő tekinteted mélyebb rétegeket pásztázott. Az otthoni emlékek, a mezőföldi táj nyitottsága, végtelen tereinek élménye feszítette volna műveidet. S ahogy a kis gimnazista nem tudott beletörődni a rajzlapméret megszabta határokba, úgy bizonyosan az elvárások és konvenciók kereteit is szétfeszítetted volna.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.