Egy falusi fiú halála

Pál Mihály
Bódis Antallal 1952 nyarán együtt, egy teremben felvételiztünk a budapesti művészeti gimnáziumba, amely akkor az ország egyetlen művészeti középiskolája volt. Tóni, emlékeimben elevenen él alakod; ha filmszerepre kerestek volna parasztfiút, kinézeted alapján téged kellett volna választani. Szikár voltál, középtermetű, ovális arcod – mint a nagyon fehér bőrű embereknél – gyakran kissé pörsenéses, pirulásra hajlamos. Enyhén telt ajkaid egyenes vonalban záródtak. Világoskék szemed – kissé tétován – szőke szemöldök alól tekintett ki. Hajad is szőke volt és egyenes szálú. Szerény, csöndes fiú voltál. Nem emlékszem a nevetésedre.
Az ország minden tájáról érkeztünk a felvételi vizsgára. Többen jöttetek faluról, s most – annyi eltelt év után is – elismeréssel gondolok azokra a pedagógusokra, akik – bár egyik-másikuk nem is volt szakképzett rajztanár – sokatokban, így benned is felismerték a tehetséget. E felismerés elsősorban általánosabb, de a művésszé válás szempontjából nélkülözhetetlen emberi tulajdonságokra és képességekre vonatkozott, nem pedig a rajzbeli felkészültségre. Ez utóbbi tekintetben a budapestiek – akik kiváló művész- és rajztanároktól tanulhattak – sokkal előbbre jártak.
A felvételi teremben együtt szorongtunk Rékassy Csabával, Baranyai Bandival, Wagner Jancsival – hogy csak néhány nevet említsek –, akik már akkor kész művészeknek látszottak a szemünkben. Ti, falusi fiúk és lányok még messze nem voltatok a birtokában annak a technikának, amely nekik már szinte a kisujjukban volt. A felvételin beállított csendélet párhuzamosai a ti rajzaitokon ritkán találkoztak egy pontban, de a motívum többnyire erőteljes határozottsággal jelent meg a rajzlapon.
Tóni, emlékszem az első rajzaidra; a látvány képe sehogyan sem akart beférni a rajzlap méretei által megszabott határok közé. Első rajztanárunknak, a szigorú Baráth József tanár úrnak nem kis fáradságába került, míg a „kockológia” beállítás képe nálad is beszerénykedett a keretek közé, jelezve ezzel, hogy te is elfogadtad a képi megjelenítés lehetőségeit és törvényeit.
Mezőfalváról jöttél; ha a környéken járok, mindig eszembe jutsz, s az e tájra olyannyira jellemző hatalmas tereket szemlélve megértem azt is, hogy milyen nehéz lehetett tudomásul venned a rajzlap méreteinek beszorító realitását.
Ez a mély gyökerű zavar azonban mégiscsak elmúlt; egyre szebb tanulmányokat készítettél, és tónusos rajzaidat mindinkább a festői látásmód jellemezte. Meglepődve vettük tudomásul, hogy az első két év eltelte után, a művészeti szak választásakor szobrászatra jelentkeztél. Évfolyamunkon Martsa István volt a szobrásztanár, s az ő vezetése alatt a következő két év lett többünk számára felkészülésünk legszebb időszaka.
Többnyire portrékat és aktokat mintáztunk; különösen emlékszem egy öregemberről készített, nagyon karakteres, finoman mintázott munkádra.
Tóni! 1956 nyarán a Képzőművészeti Főiskola szobrász szakára is együtt felvételiztünk, és – különben nem is lett volna értelme, hogy nekivágjunk – mindketten biztosak voltunk benne, hogy felvételt nyerünk.
Szombat reggel kiragasztották az aulában a felvettek névsorát. Mire én odaértem, a főiskola kapuja előtt a felvételizők már csoportokba verődve tárgyalták az eredményt.
Ott voltál közöttük te is. Odaérve izgatottan kérdeztem tőled: felvettek? (mármint engem), s te mondtad: nem… És téged? Engem igen, felelted.
Úgy ért a válasz, mintha villám csapott volna belém; szó nélkül elrohantam… Bocsáss meg, Tóni! Szégyellem indulatomat… Nem gondolhattam akkor, hogy ezzel az elrohanásommal én az életbe futottam, sem azt, hogy pár hónap múlva a szétlőtt tested fölé sebtiben összekapart sírhant fölött állok majd a Hunyadi téren.
Bóka Dezső mondta el, hogy sokadmagaddal voltál a főiskolán, amikor az oroszok betörték a kaput, és bezúdultak az épületbe. Ti a hátsó kijáraton menekültetek a szomszéd házak pincelabirintusába. Többen, Bóka Dezső és te is a közeli ház udvarára jutottatok, ahol elvegyültetek az ott lakók között, akik szintén az udvaron ácsorogtak.
Egyszer csak felcsapódott az udvar főiskola felőli ajtaja, s megjelent benne lövésre fogott géppisztollyal egy vérszomjas katona… Az ott öszszegyűlt lakók és a közöttük megbújt főiskolások közül senki nem mozdult. Csak te…
Rémülten kiáltottál fel: Ehun az orosz! – és elrohantál egy másik pincelejárat felé… Ehun… – városi ember sosem mondta így. Utolsó felkiáltásodban mintha minden rád rakódott tanultságot leráztál volna magadról; falusi fiúként rohantál a halál elől a halálba.
Tóni, te 1956 nyarának elején felvételt nyertél a halálba, s én kaptam még ötven évet. Fordítva is lehetett volna, drága barátom, hiszen alakulhatott volna úgy is, hogy engem válogatnak be a főiskolára. Akkor talán minden ugyanúgy történt volna velem is, mint veled. Én is ott lettem volna a körülzárt főiskola épületében, mint majdnem minden akkori hallgató. Ugyanúgy menekültem volna a hátsó ajtón át a környező házak pincelabirintusába, mint te. S ahogyan magamat ismerem, valószínűleg én sem tudtam volna megőrizni nyugalmamat a felcsapódó ajtóban megjelenő orosz láttán.
Számtalanszor kísértem képzeletben végső futásodat, Tóni, nyomodban az ádázul ziháló, téged megölni akaró gyilkossal. Rémülten futottál a pincékben, s egyszer csak elfogytak az átjárók, fal zárta el utadat, s megfordulva szembe kellett nézned gyilkosod fegyverének tüzével.
Néhány éve, október 23-ának ünnepén, a főiskolán kiállították a szobraidat. Istenem, az alatt a két hónap alatt, amennyi megadatott neked a főiskolából, milyen szép szobrokat alkottál! Mi lett volna belőled, ha az a gyilkos indulatú katona nem ér utol, vagy ha nem fogynak el az átjárók, ha gyorsabban futsz, és a másik lemond üldözésedről? Biztosan hiteles művész vált volna belőled, hisz elmélyülten, figyelmesen építetted magad.
Úgynevezett népi származásod – akkor még ez is számított – hozzásegített volna-e nagy köztéri megbízásokhoz? És elragadott volna-e a szocreál? Nem valószínű, hogy ezt az utat jártad volna; elmélyült, figyelő tekinteted mélyebb rétegeket pásztázott. Az otthoni emlékek, a mezőföldi táj nyitottsága, végtelen tereinek élménye feszítette volna műveidet. S ahogy a kis gimnazista nem tudott beletörődni a rajzlapméret megszabta határokba, úgy bizonyosan az elvárások és konvenciók kereteit is szétfeszítetted volna.