A Svédországba tartó baranyai romák valójában nem nagyon értik, miért ez a nagy felhajtás körülöttük. Mi történt, ami miatt ekkora médiaérdeklődés kíséri lassan minden léptüket? Hiszen hol voltak a kamerák azokról a településekről, ahol csaknem százszázalékos a romák (és nem romák) munkanélkülisége, hol voltak a mikrofonok, amikor több ezer gyerek éhesen ment iskolába; ki térképezte fel ilyen alaposan azt a milliónyi mélyszegénységben élőt (szintén romákat és nem romákat), akiknek még csak meg sem fordulhat a fejükben Malmö, mert ettől sokkal súlyosabb és mindennapibb gondjuk is akad? Nem a messzi északra, a szomszéd településre sem tudnak átmenni, pedig fapados járat itt is akad, igaz, busznak, vonatnak nevezik. Hol voltak, hol vannak a politikusok a mindennapos gyalázatoknál, amelyeket a szegények, a munkanélküliek kénytelenek elviselni? Biztos, hogy ez a pár száz dél-dunántúli roma ennyi figyelmet érdemel?
Nem történt semmi, kérem, a baranyai romák csak azt tették, amit szeretett vezérünk mint késpengét lökött mindannyiunk arcába: El lehet menni! Tessék! Így már persze érthetővé válik az a történelmi köszöntés is, amelyet Gyurcsány Ferenc, miniszterelnöki expozéjában mondott még 2004-ben, lovári nyelven a parlamentben: „T’haven bachtale!” Akkor sokan nem értették, miért szól cigányul, ha csak egyetlen mondatot is, a szocialista politikus, de most már érthető: a köszöntés – Legyetek szerencsések! – valójában azt jelentette: menjetek a fenébe, de azért legyen szerencsétek. A romák meg mennek.
Hiszen ezt teszik már évek óta sok tízezren ebben az országban. Elment a szomszéd, az unokahúg, azok barátai és barátnői, nyomukban ezek ismerősei, elment az orvos, az ápolónő, a mérnök, az informatikus, a gyógypedagógus. Az antropológus fagyott pitét pakol egy nyirkos angol kisvárosban, a történelemtanár pincér vagy szakács Írországban, a tanítónő mandarint szed Olaszországban, mások építik Francia- vagy Németországot, s megint mások csak a szomszédos Ausztriába ugranak ki naponta takarítani, mosogatni, miegyebek. Vannak, akik Amerikában, Kanadában próbálnak szerencsét, vannak, akik Spanyolországban, ha mást nem, a bájaikat árulják – miért ne mehetnének a cigányok Svédországba? Okos szociológusok sokszor elmondták: az egyik legnagyobb baja a magyarnak, hogy nem elég mobil, még a szomszéd városba is nehezen mozdul munka és lakhatás miatt, hát még az ország másik végébe. Akkor miért e nagy jajongás a mostani roma mobilizáció miatt?
Az Európai Uniót végül is nem éppen erre találták ki? A munkaerő, a tőke, az áruk és a gondolatok szabad áramlása: nem valami nagyszerű dolgok ezek? De, az egész csodálatos, és alig vártuk, hogy így legyen. Arra azonban nem számítottunk, hogy mindez egyszer megélhetési és sokaknak lelki kényszerré válik, hogy megint úgy lesz, mint a Kádár-időkben: kalandvágyból marad itthon az ember. Mert lehet, a mohácsi cigányokat csupán a jobb megélhetés ülteti repülőre – bár ottjártamkor nagyjából a harmadik mondatukba már belefogalmaztak egy Gyurcsány nevű embert, hát, nem éppen irodalmi nyelven, inkább őszödi stilisztikai bravúrokat alkalmazva –, de sok fiatalt ismerek, akik a kilátástalan jövő mellett vagy helyett morális okokból fontolgatják a kitántorgást. Az ő hamvas erkölcsiségükkel ugyanis egyszerűen nem érthető és nem magyarázható mindaz, ami ebben az országban történik. Számukra a hazugság: hazugság, a lopás: lopás, s nem akarnak, nem tudnak olyan világban élni, ahol enynyire nyilvánvalóan hülyének nézik őket. Úgy érzik, becsapta őket ez az ország, becsaptuk őket mi, „felnőttek”, s menekülnének, mihelyst tisztán látnak. Pedig éppen ők lehetnének Magyarország reménységei, ezek a fiatalok. Akiknek még számít valamit a hétköznapi és politikai morál, mert számukra ez még szétválaszthatatlan, akiknek számít valamit a magyarságuk, a himnusz, a nemzetiszínű zászló (jaj, micsoda avítt dolgok ezek), és Isten bocsássa meg bűnüket, de az Árpád-sávos lobogóról sem Szálasi jut eszükbe. S mégis mennek, mint egykor azok, akiknek a „szíve szorult, rezgett a lába”, mennek, s a repülőjegyükkel szavaznak, mert maradni nem lehet. Rohadt a hely! – éneklik a Tankcsapdával.
S valóban: rohad itt valami, irgalmatlan bűz üli meg ezt a kis országot, s lassan már csak orrunkat befogva lehet itt élni. Mint egy sáros temetőben, ahol kiforgatták a halottakat a földből. A médiából valami bátor reformokról dalolnak nekünk hazug énekeket, amelyek nyomán most már egészen biztosan eljő majd egyszer a Kánaán. No, hisz, hallottuk már ezt a nótát elégszer. Ráadásul ugyanezektől vagy legalábbis rokonaiktól, barátaiktól és üzletfeleiktől. Aztán a reformok elhaltak, a Kánaán még messzebb került, csak a hamis próféták maradtak, többnyire jóllakottan és kövéren. Ők érdekes módon mindig megtalálják, többnyire pont idehaza, az ígéret földjét. Nem is tudom, mit akarnak még ezek tőlünk. Honnan gondolják, hogy újra és újra bevesszük ezt a süket dumát, amit elénk vágnak? Hát nem éppen ők tanították ki az országot arra, hogy mindannyian a gyanakvás nagymesterei legyünk? Paul Ricoeur Marxot, Nietzschét, Freudot nevezte a gyanakvás mestereinek, ám e hármak legfeljebb arra tanították meg az embert, hogy legelőször is az egyén s elsősorban önmaga jóhiszeműségében kételkedjék. A magyarok ettől már többet tudnak. Az idősebbek a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években tanulták, a fiatalok pedig az utóbbi hónapokban. Ha a kormány azt mondja, reform, a pénztárcánkhoz kapunk, s ha az igazságról szónokolnak, félve nézünk körül, megvan-e még a világ.
Megtanították tehát nekünk, s tanítják újra és újra: figyeljük gyanakvással a politika, a hatalom mozdulatait, szavait, szemvillanásait. S mindegy, mi az igazság, már akkor sem hiszünk nekik, ha kivételesen és tévedésből nem hazudnak, csalnak, csapnak be. Mert ki ne látná persze, hogy változásokra szükség van. Recseg-ropog ez a Magyarország-ház, amelyben élünk. Ügyeskedve szenvednek a kisvállalkozók, rosszul érezzük magunkat, ha bekerülünk az egészségügyi rendszerünkbe, s örülhetünk, ha gyermekeink nem tök hülyén jönnek ki az oktatási rendszerből, mióta ezek azt hiszik, idiótákat kell gyártani az iskolákban. S mégis. Itt van például ez a gyógyszerügy. Lényegében semmi bajom azzal, ha a szomszédos benzinkúton meg tudom venni a fájdalomcsillapítómat. Ki ne állt volna negyedórát egy-egy gyógyszertárban egy árva levél Algopyrinre, egyebekre várva… Mégsem tudok ennek örülni, mert csak az jár a fejemben – ezzel kapcsolatban –, hogy vajon mi a trükk. Mi van a háttérben, kinek lesz ez jó, ki akaszt le ebből nagy pénzeket? Sorolhatnánk a kontár cézárok reformdiktatórikus agyszüleményeit, amelyekből valószínűleg éppúgy nem lesz semmi, mint ahogy korábban sem lett. Amit mégis „megcsinálnak”, az nem javítani, hanem rontani fogja a gazdaságunkat, az egészségünket, az oktatási rendszerünket. Aztán a következő kormány kapaszkodhat, hogy rendbe rakja, amit elrontottak.
Nem baj, valahogy túléljük ezt is. Lehet, éppen innen a nagyképű merészsége ezeknek a reformpolitikusoknak. Mert mi, Magyarország lakói annyi mindent túléltünk már. Miért pont őket ne?
origo.hu
Ritka törvénymódosítás – a kutyások egy részét érintheti
