Ha valakit megbíznának vele, hogy robbantson ki egy országos méretű forradalmat, az illető rövid megfontolás után minden bizonnyal az adott ország fővárosában, de legalábbis valamelyik nagyobb városában kezdené a szervezkedést. Később a történelem is szívesebben foglalkozik ezekkel a helyszínekkel, hiszen itt több az ember – nagyobb tüntetésekre, hevesebb harcokra lehet számítani, és nemegyszer egy-egy ilyen kiemelt helyszínen zajló események döntik el az ország későbbi sorsát.
Nem szabad azonban megfeledkeznünk a vidéki történetekről sem, hiszen ezek talán nem duzzadnak országos jelentőségűvé (és talán a történészek is csak lábjegyzetben foglalkoznak velük későbbi elemző munkáikban), de hosszú időre meghatározzák az itteni emberek életét és esetleg a gondolkodásmódját is.
Az 1956-os forradalom egy vidéki legendája, a Kesztölci Köztársaság kialakulása, háttere és utóélete amellett, hogy érdekes kortörténeti adalék, kiválóan példázza a kommunista diktatúra helyi működését és későbbi lejárató kampányának felépítését. (Bár a közelmúltban megjelent Barsi Szabó Gergelynek a dokumentumok egy részét feldolgozó kötete, az akkori események komoly, történészi igényű feldolgozása még várat magára). Ezeket a történéseket, megfosztva valós kontextusuktól, megmosolyogtatónak, a résztvevőket szánalmas ostobáknak állították be évtizedeken át, de ha közelebbről megvizsgáljuk a tényeket, azok inkább elkeserítőek.
Budapestről Esztergom felé tartva Leányvár után, a Pilis lábánál egy elágazáshoz érkezik az utazó, s ha itt jobbra fordul, hamarosan egy kis faluban találja magát. Ez a település Kesztölc. A terület az Árpád-kor óta lakott. Feltételezhető, hogy a falu feletti Klastrompusztán van esztergomi Boldog Özséb, a pálos rend alapítójának sírja. A török elleni háborúk idején ez a vidék elnéptelenedett, majd a XVIII. századtól kezdve szlovákokat telepítettek le itt. Az emberek többsége bányász volt, a falu közelében lévő dorogi és csolnoki bányákba jártak dolgozni.
A környéken máig eleven legenda szerint 1956-ban a kesztölciek önálló faluköztársaságot kiáltottak ki. Az oroszoktól pálinkáért vagy borért (a fizetőeszköz mibenlétéről a szájhagyomány nem képvisel egységes álláspontot) tankot is vettek. A forradalom leverése után a helyi „kormány” tagjait szétkergették, a „köztársasági elnök” is hosszú évekig bujkált. Ez a történet nemcsak szóban terjedt, hanem több korabeli újságcikk is foglalkozott vele.
Az első nem sokkal az orosz csapatok bevonulása után, 1956. december 18-án jelent meg a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének lapjában, a Népakaratban. Itt fordult elő először a „Kesztölci Köztársaság”. 1957 januárjában a Komárom Megyei Hírlapban újabb írás látott napvilágot a kesztölci eseményekről, majd ugyanezen év tavaszán egy helyi lap, a dorogi Dunamente közölt cikksorozatot a témáról. A cikkekben a faluban történt eseményeknek a Kádár-rendszer által elfogadott és terjesztett változatát olvashatjuk.
Ezek szerint 1956. október 23-án éjjel robbanás rázta meg a települést. A volt párttitkár házát próbálták meg felrobbantani ismeretlen személyek. Az elkövetkező napokban leálltak a környékbeli bányák, a bányászok otthon maradtak. Október 26-án a tanácsháza előtt tüntetők követelték, hogy a tanácselnök olvassa fel a MEFESZ követeléseit. Aztán a tanácselnököt kötéllel a nyakán kivezették az épületből, és a kényszernek engedve végül is felolvasta a követelések pontjait. Ezután horthysta címert helyeztek a tanácsházára, majd a tömeg a falu kommunista vezetőinek házaihoz vonult, ahol is fegyvert kerestek. Az egyik helyen kidobálták a könyveket az udvarra, majd felgyújtották a könyvhalmot. Október 28-án megalakították a nemzeti bizottságot, amelynek vezetőjéül Kertész Ferenc üzemi munkást választották meg. Ekkor kiáltották ki a köztársaságot is, amelynek fegyveres védelmére nemzetőrséget hoztak létre Fekete Mihály vezetésével.
A következő napokban fegyvereket gyűjtöttek a közelben álló Esztergom kertvárosi (akkori nevén: Esztergom Tábor) laktanyából. Szereztek egy harckocsit is. A fordulat miatt a falu népe félelemben élt, mert a fegyverek felelőtlen emberek kezébe kerültek. November 4-én a szovjet csapatok bevonulásának híre eljutott Kesztölcre is. Az „ellenforradalmárok” ekkor összegyűjtötték a kommunistákat, és bezárták őket a pártházba. Halálra ítélték őket, de kivégzésükhöz már nem volt merszük. Az ellenforradalmi dúlás december 15-ig tartott, mikor is karhatalmisták érkeztek Kesztölcre, hogy lefegyverezzék a nemzetőrséget. Statáriális úton három embert ítéltek el fegyverrejtegetésért.
Így született meg a legenda a faluköztársaságról, amely tökéletesen illett a Kádár-rendszer által sulykolt történelemképbe. A büntetőperek mellett a cikkekkel és a szájhagyomány útján terjesztett pletykákkal az egész forradalom lényegét akarták elkendőzni, az eseményeket jelentéktelennek beállítani. De vajon miért választották éppen Kesztölcöt? Miért kellett a megtorló intézkedések mellett álhíreket terjeszteni például egy ilyen kis településről? A kérdés megválaszolásához két problémát kell szemügyre vennünk. Egyrészt azt, hogy mi vezetett a forradalomhoz a faluban, és mi történt pontosan a forradalom alatt. Másrészt fel kell tárni, hogy milyen személyes indítékok álltak a legenda híresztelésének hátterében. Az előzmények vizsgálatánál nem szabad megfeledkezni a korábban említett tényről, hogy a falu lakosainak többsége szlovák nemzetiségű bányász volt. A második világháború előtt és alatt többen közülük kapcsolatba kerültek a kommunista párttal. Így 1944 decemberében, amikor a szovjet csapatok bevonultak a faluba, a kesztölciek várták őket egyrészt a szláv testvériség okán, másrészt a falu baloldali beállítottsága miatt.
Az új világ azonban nem úgy köszöntött be, ahogy azt Kesztölcön várták. Az oroszok a falu férfilakosságának nagy részét, több mint háromszáz embert hurcoltak el a Szovjetunióba kényszermunkára csak azért, mert a megszállók szerint túl sok férfi élt itt a háború végéhez képest. (Megjegyzendő, hogy a hadiipar ellátásának fontossága miatt kaptak abban az időben a bányászok felmentést a katonai szolgálat alól.) 1945 tavaszán egy hónapra az egész falut kiürítették, hogy akadály nélkül foszthassák ki. A kényszermunkából 1947 és 1949 között tértek vissza azok, akik túlélték az utat és a munkatábort. A totális diktatúra kiépítése és uralma ellenállást szült a faluban. Ellenálló csoport szerveződött itt 1950 és 1952 között, amelynek helyi gazdák és bányászok, valamint budapesti egyetemisták voltak a tagjai. Ezt az ügyet egy fizetett áruló segítségével göngyölítette fel az ÁVH. Több mint harminc ember ellen született elmarasztaló ítélet, közülük kettőt kivégeztek, egy pedig 1956-ig bujkált.
Ilyen előzmények után köszöntött be 1956 októbere. A falu lakóinak többsége nyomorgott, a kommunista vezetők feltétel nélkül kiszolgálták a rendszert, és ebből természetesen hasznot is húztak. Ők voltak az elnyomó rendszer helyi megtestesítői és végrehajtói.
Október 24-én a kommunisták fegyveres őrséget hoztak létre, és járőröztek az utcákon. A falusiak tudtak erről, és ez csak tovább szította félelmüket és gyűlöletüket. Ugyanezen a napon valóban megpróbálták felrobbantani a volt párttitkár házát. A robbanásban senki sem sérült meg, de a ház tulajdonosa ezután elhagyta a falut. Leállt a munka a bányában 25-én. Elkezdtek gyülekezni az emberek a falu főterén a tanácsháza előtt 26-án délelőtt kilenc órakor. Valóban követelték a MEFESZ pontjainak felolvasását, amit a tanácselnök meg is tett, de kötelet nem vetettek a nyakába. Miután az emberek korábban és az elmúlt pár napban is fegyvert láttak a kommunistáknál, úgy döntöttek, hogy elmennek a házaikhoz, és elveszik tőlük. Ezt az elhatározást sokkal inkább a félelem, mintsem a harag diktálta. Fegyvert nem találtak, de az egyik háznál valóban kidobálták a könyveket, amelyeket aztán más vidékről a faluba szegődött idénymunkások gyújtottak fel.
Október 28-án a művelődési házban megválasztották a nemzeti bizottságot. Elnöke egy régi kommunista, Kertész Ferenc lett, aki 1945 után szembe- került a vezető elvtársakkal. Létrehozták a nemzetőrséget is, amelyhez több mint kétszáz férfi csatlakozott. A faluban a rend fenntartása érdekében járőrszolgálatot teljesítettek, igyekeztek megakadályozni a további lopásokat, amelyeknek száma az előző napokban igen megszaporodott. Valóban rendelkeztek tankkal, amelyet a falu alatt elvonuló magyar csapatok hagytak hátra, de azzal nem volt konkrét céljuk a nemzetőröknek, nem is használták semmire, főleg nem megfélemlítésre.
A nemzeti bizottság október 29-én tartotta első ülését. Ekkor döntötték el, hogy biztosítják a pékség további üzemeltetését. Felszólították a téesz elnökét, hogy folytassák a betakarítást, és a munka felvételére kértek minden munkást is. Szemben az újságcikkek állításaival a nemzeti bizottság munkájáról elmondható, hogy a korábbi hatalom széthullása után megpróbálta újraszervezni az életet, biztosítani a további munkát és ellátást, megfelelő megoldást találni a felmerülő gyakorlati kérdésekre. Kertész Ferenc lelkiismeretes vezetőnek bizonyult, igyekezett lehűteni a hevesebb vérmérsékletű nemzetőröket. A szovjet bevonulás hírére a nemzetőrség helyettes vezetője a pártházba gyűjtötte a kommunistákat. Nem bántani akarták őket, hanem féltek, hogy a híreken felbátorodva ellenük fordulnak. Kertész a pártvezetők feleségeinek kérésére személyesen járt közben az elengedésükért, s így sértetlenül távozhattak.
November 4. után is fenntartották a rendet a falubeli nemzetőrök: a Pilis lábától Piliscsabáig kesztölciek ellenőrizték a területet. December 15-én, amikor a karhatalmisták behatoltak a faluba, nem ütköztek ellenállásba, mivel addigra a nemzetőrök száma megfogyatkozott, akik pedig kitartottak, meg akarták kímélni a falut az értelmetlen pusztítástól. A megtorlás a statáriális ítéletek után 1957. július végén folytatódott. Letartóztatták Kertész Ferencet és további tizennégy kesztölcit. Ügyükben 1958. február 5-én hirdettek ítéletet. Kertész Ferencet öt évre ítélték, a többieket hét hónaptól három évig terjedő szabadságvesztéssel sújtották.
Ámde a falu ellenállását a büntetőeljárásokon kívül mással is meg kellett törni. Ezt szolgálta lakóinak nyilvánosság előtt való nevetségessé tétele. A legenda magvának egyik elhintője és fő terjesztője a hajdani párttitkár volt, akinek házát megpróbálták felrobbantani. Ezt követően bujkált, majd csatlakozott a karhatalmi erőkhöz. Jelentést írt az esztergomi rendőrkapitányságra, amelyben bevádolta a kesztölcieket, név szerint felsorolva és jellemezve őket.
Vádjait nem valós eseményekre, sokkal inkább mendemondákra és személyes ellenszenvére alapozta. Később az ő feladata lett a kesztölci kommunisták vallomásainak felvétele, amivel a rendőrség súlyos nyomozati hibát követett el. Ő fogalmazta meg a levelet az állami szerveknek, amelyben – a Brusznyai-perben Pap János és Geiger Béla által írt levélhez hasonlóan – bírálta a dorogi járási rendőrkapitányságot túlzottan liberális intézkedései miatt, és szigorúbb fellépést követelt az ellenforradalmárokkal szemben. A levelet a többi falubeli kommunista vezető is aláírta.
A párttitkár igyekezete ellenére a büntetések mégsem voltak olyan súlyosak, ahogyan azt a kommunisták elvárták. A Kádár-korszakban együtt kellett élniük forradalmároknak és megtorlóknak. A kesztölci faluköztársaság legendája azt szemlélteti, hogy a Kádár-rendszer sajtója és történelemírása hogyan próbálta meg erkölcsileg lealacsonyítani a forradalmat. Amit ma bulvár újságírásnak nevezünk, az akkori politika kezében erős és bevett fegyver volt; túlzó, hamisan hangsúlyozó, torzító eszközeivel együtt.
origo.hu
„Ezek undorító férgek!” – üzent a magyar celeb
