Feketében

Kevés középületen lobogott a fekete zászló november negyedikén. Pedig lobognia kellett volna. Egy 1990-ben kelt országgyűlési határozat értelmében ugyanis az ötvenhatos orosz invázió évfordulóján így kell emlékeznünk az áldozatokra és a szenvedőkre. A megnyomorított, legázolt országra. A rendelet megszületése óta eltelt másfél évtizedben zászlóügyben semmi nem változott. (Nem először írok a témáról – egyszer előfordult, hogy valamelyik intézmény a cikkem elolvasása után, még azon a reggelen kitette a zászlót.) Most az ötvenedik évforduló fokozott jelentőséget adott a gyászlobogó kitűzésének. Gondoljuk csak el, mi történt volna, ha az átkosban valamelyik gyár vagy bármiféle középület homlokzatáról hiányzik a vörös zászló a vele járó buzdító transzparensekkel…
A gyászünnep is ünnep. Szomorú megemlékezés. Ahogyan az aradi tizenhármak tragédiájára is emlékeznie kell az országnak magánembertől a hivatalosságokig, november negyedike mellett sem lehet szótlanul elmenni. (Nagy különbség a kettő között, hogy az aradi drámának ma már nincs aktuálpolitikája, szemben november negyedikével, amelynek negatív résztvevői közül sokan még itt vannak közöttünk. Többen a hatalomban…) Az előző emléknap ma már történelem, utóbbi még csak útban van afelé, a jelek szerint még mindig markában tartja a politika.
Szóval, aki nyitott szemmel járta negyedikén az utcát, és nézte a középületek homlokzatát, sokat megtudhatott arról, hol tart a magyar történelemtudat. Ha a középületeket nem is, a szívünket sokan kidrapériáztuk feketébe ezen a napon. És azért ez itt a lényeg. A hivatalosság bojkottálta a gyászt, mi megkönnyeztük…