Glenn Gould hóbortjai

Túlszínezett, régi filmszalag: télvízben, szutykos havon vonszolnak egy kopott hangszert, s egy terembe viszik. A tévéstáb fehér kulisszát, padlót varázsol oda, mintha hóborította – immár fűtött – semmiben fagyoskodna tovább a háromlábú nagy fekete láda. A hangoló is végzett, ketten hiányoznak, művész és zongoraszéke. Aztán a stúdióajtóban megjelenik egy összecsuklott ülőke és – ugyan ki nem találta ki eddig? Persze, a lódenkabátos Glenn Gould.
Sikerült őt kiédesgetni önkéntes magányából, már nyolc éve nem lép fel nyilvánosan, rádióadásokkal, néha lemezkészítéssel, stúdiókoncertekkel foglalja el magát. A hegedűsből véletleneken át televízióssá deformált Bruno Monsaingeon ötletére sorozat készül. Legfeljebb spanyolviasz: a hírhedt zongorafenomén játszik és beszél. Szakmailag mégis úttörés, hisz a klaviatúrát időnként fentről, függesztett kamerával pásztázzák, a skatulyázhatatlan emberre pedig nem akarnak etikettviselkedést erőltetni. Ülhet kempingszékén lecsúszva, az e-moll partita végén, meg se várva a húrok kizengését, felpattanhat, a trécselés pedig addig tart, míg Gould épp meg nem unja.
Már ez sem egyszerű, hát még a döntés: kit is mutassunk be e négy fertályórában? Gouldot, a tökéletes technikájú, botrányosan muzikális zongoristát – akit látni többé sose lehet –, ahogy a zenetörténet két végét pikánsan összecsomózza? Vagy a fura fazont, aki maga él egy szállodában, s aki az illusztrációul felvett művek – Bach, Byrd, Gibbons vs. dodekafon bécsi iskola – kapcsán nagy igazságokat frappánsan leszűrni ugyanúgy képes, mint egyazon lendülettel felhördíteni a zenei közvéleményt (például Beethoven gyenge kompozícióit éppoly gyorsan kell lepörgetni, mint a szerethetetlen Mozart-szonátákat)? Monsaingeon, aki később képes elhatározni magát (Ojsztrah-, Richter-, Fischer-Dieskau-filmek), ’74-ben még úgy dönt, hogy nem dönt.
Engem speciel a zongorista érdekelne jobban. Ahogy ügyet sem vet a már csírában létező historizmusra, egyáltalán, semmire sem a kottapapíron kívül, meri újrastrukturálni és nagy gesztusokkal megmutatni a barokk invenciót, s a szeriális, e sajátos böködések nélkül befogadhatatlan kakofóniát. Gould mintamédium az 1955-ös Goldberg-variációkban is, de még saját, igazán vicces fúgaparódiájában is.
Ragaszkodott saját, nyeklős székéhez? Hisztizett a koncertet szétköhögő sznobok miatt? Féltette a kezét egy-két satuparolával kompenzáló macsótól? Feltette a zoknis lábát? Centinként vagdostatta a felvételeit? Micsoda borzalmas fickó! Egy alkimista?!
Szerintem nem. Normális dolgok ezek, mind így csinálnánk. Csak hóbortjai közepette az ő lombikjába lekotyogott a lényeg.
(Az alkimista – Glenn Gould / Monsaingeon; EMI DVD, 2006.)