Hugo Chávez, Latin-Amerika új Bolívárja?

Bár a venezuelai társadalom polarizált, megosztottnak aligha nevezhető, hiszen a december 3-i elnökválasztás előtt a jelenlegi államfő, a Washington által nagyon nem kedvelt, markánsan baloldali Hugo Chávez jelentős előnnyel vezeti a népszerűségi listákat. A madridi Complutense Egyetem legutóbbi felmérése alapján a venezuelaiak 59 százaléka támogatná voksával, míg kihívója, az Amerika pénzügyi támogatását is élvező szociáldemokrata Manuel Rosales mögött a választók 39 százaléka áll.

(Caracas)
A venezuelai főváros történelmi központjában zajlik az élet. A Capitolio metró megállójánál hirtelen elénk tárult az egyik legismertebb, 1881-ben épült színház impozáns épülete. Az igazi látvány azonban az előtte kígyózó hosszú sor. Mintegy kétezren várnak arra, hogy bejussanak Liliane Blaser venezuelai rendező új dokumentumfilmjének bemutatójára, amelynek címe, El Fantasma de la Libertad, azaz A Szabadság Szelleme. Az óriási tömeg nem véletlen, hiszen az alkotás megfilmesített tiltakozás és ellenállás az Egyesült Államok imperialista törekvései ellen. Azt elemzi, miként telepszik rá Washington az olajban gazdag országokra, legutóbb éppen Irakra. Caracas egy másik kerületében, a Las Mercedes egyik bevásárlóközpontjában eközben teljesen más látvány és a közeg fogadja a látogatót. Márványozott bejárat, multinacionális cégek és boltok, egy másik város Caracason belül. A moziba film előtti reklámok, előzetesek között a kormány klipjében Hugo Chávez senkivel össze nem téveszthető hangján sorolja a bolívari forradalom szociális és gazdasági fejlesztéseit. Szavait azonban alig hallani a tiltakozásul kitörő hangzavarban. E két epizód jól mutatja azt a polarizált társadalmi közeget, amelyben a venezuelaiak közelgő választások elébe néznek.
Hugo Rafael Chávez Frías, aki 1998-ban megnyerte a demokratikus választásokat, majd 2000-ben és 2004-ben a választók újra megerősítették tisztségében. Jelenleg arra számít, hogy a következő választások után újabb hat évig kormányozhatja az országot. Az elmúlt nyolc évben Chávez olyan szociálpolitikát folytatott, amelynek fő céljai a latin-amerikai integritás és a szélsőséges anyagi különbségek, a szegények és gazdagok közötti társadalmi szakadék csökkentése volt. Ezt fontos külpolitikai stratégiával, az amerikai befolyás megtörésére irányuló határozott törekvéssel kötötte össze. Szociális érzékenységével meg is hódította az ország hetven százalékát kitevő szegényebb rétegeket. Eredményesek voltak kulturális és oktatási reformjai, amit igazol, hogy az analfabetizmus megszüntetéséért 2005-ben az UNESCO-tól is elismerést kapott. Ezen az impulzuson kívül a szociális egészségügyi politikát is új alapokra helyezte. E folyamat legfontosabb része egy Kuba–Venezuela bilaterális szerződés, amelynek révén Havanna több mint húszezer orvost küldött Venezuela elmaradottabb régióiba.
Az ellenzék természetesen egészen másképp értelmezi ezeket a szociális fejlesztéseket. Egy ellenzéki politikai felvonuláson Rosales egyik híve például úgy véli, hogy „Chávez oktatási politikája megnehezíti a magániskolák működését, mert az állami rendszer túl sok kormánytámogatást kap”. Mint fogalmaz, „mi azért vagyunk itt, hogy ez ellen fellépjünk és a szabadságért harcoljunk”. Mások, így például Ricardo Bolívar Caracas El Guarataro negyedéből ellenben úgy vélik, hogy „a jelenlegi kormány szociálpolitikája nagyon pozitív hatással van az egyszerű emberek életére, rengeteg ember tanul a kormány indította missziókon például”. Az írás és olvasás felnőttkori oktatását célzó, úgynevezett Robinson-misszión részt vevő Rafael Ramirez szerint „az egyszerű emberek Cháveznak köszönhetően immár megismerik és megértik az alkotmányt”. Rafael elmondja azt is, hogy a Chávezt megelőző kormányok alatt az emberek ki voltak rekesztve a közéletből, senki nem beszélt politikáról, mert az számukra olyan misztikus dolog volt, amihez csak az elitcsoportok szólhattak hozzá. Hasonló véleményen van Rafael Ramon Castellanos, egy nagy könyvesbolt tulajdonosa, aki szerint „Chávez előtt itt a politikában csak korrupció volt, az indián közösségekkel senki nem törődött, a lakosság nagy része teljesen el volt anyátlanodva, s a kormány egyáltalán nem törődött az emberek jólétével, csak az elit érdekeivel. Chávezzal mindez megváltozott.”
A félig venezuelai Eva Golinger New York-i emberjogi szakértő, aki úgy véli, a Chávezzal elindult átalakulás nemcsak a gazdasági és szociális szférát érinti erősen, hanem a társadalmi pszichét is. „Korábban – mondja Eva Golinger – a többség szégyellte a kultúráját, a venezuelai értékeket, és alárendelte magát egy olyan pszichológiai erőnek, amely elhitette velük, hogy ez a kultúra értéktelen, míg az észak-amerikaira csodálattal tekintett. Aki csak tehette, Miamiba utazott nyaralni, ahelyett, hogy a gyönyörű venezuelai tengerpartot vagy az Andokat, netán a gazdag Amazon-vidéket látogatta volna meg. Mostanra ez megváltozott, mi, venezuelaiak, büszkék vagyunk saját értékeinkre, s Latin-Amerika emancipációja továbbra is Chávez egyik legfontosabb politikai programja marad.”
S valóban, ahogy Eva Golinger említette, ez a társadalmi emancipációs folyamat jellemzi társadalompszichológiai szempontból a venezuelai átalakulást. Miként definiálja, gondolja és képzeli újra identitását a venezuelai nép? Miként erősíti saját latin-amerikai identitását és törli ki Észak-Amerikát saját énképéből? Amiképp Simón Bolívar a spanyol gyarmatosítók ellen, akképp Hugo Chávez az Amerika-központú, imperialista szemlélet ellen lép fel, s egy szuverén állam kialakítására és fenntartására törekszik, aktívan együttműködve más latin-amerikai országokkal.