Kampány kötéllel

Tizenhét esztendővel ezelőtt egy decemberi napon Nicolae Ceausescu kivégzésén csámcsogott a világ. Kelet-Európa legszilárdabbnak látszó diktatúrájának vezére feleségével együtt véresen hevert egy dél-romániai laktanya udvarán, s alig akadt akkor ember, aki sajnálatot érzett volna a kondukátor iránt. Utólag sokan és sokat vitatkoztak azon, hogy kinek, miért állt érdekében a gyors kivégzés. Voltak, akik a hiteles bírósági eljárást hiányolták, s visszataszítónak tartották a brutális leszámolást. Összességében mégis konszenzus alakult ki a tekintetben, hogy a népi felkelés kirobbanása nyomán megbuktatott román diktátor nem érdemelt méltányosabb ítéletet. A önkényuralommal leszámoló romániai lakosság 1989-ben egy új, jobb élet reményében ujjongott a Ceausescu házaspár holttestének bemutatásakor. Várakozásaik részben valóra váltak.
A Szaddám Huszeinre kirótt kötél általi halál egészen más történet. Az iraki diktátor ellen – azóta már bizonyítottan – minden alapot nélkülöző vádak alapján indított támadást egy idegen nagyhatalom. Az elnökké avanzsált fiú az Egyesült Államokat ért terrortámadásra hivatkozva befejezte apja félbehagyott olajszagú tervét. Washington a saját szája íze szerinti bíróságot tákolt össze Bagdadban, amely pellengérre állítja a főgonoszt. A Huszein elfogása után három évvel született ítéletet olyan országban hirdették ki, amely ma az amerikai megszállás eredményeként rosszabb állapotban van, mint a főgonosz uralkodása idején volt. Hetente halnak meg annyian, mint az ominózus, Szaddám által vezényelt 1982-es mészárlás nyomán. Kit vonnak mindezért felelősségre Washingtonban? Hány amerikai politikust vagy katonai vezetőt láttunk jól őrzött bírósági termek vádpadjain ülve az Irakban kialakult drámai helyzet miatt? Egyet sem, de mindez természetesen nem menti fel Huszeint, aki megérdemli a kivégzést, ha az erre vonatkozó ítéletet valóban független iraki bíróság hozza meg. De nem így történt. Aligha kétséges, hogy a polgárháború küszöbén álló Irakban a síiták örülnek a döntésnek, hisz egy szunnitával kevesebb marad az élők sorában. A kurdok sem hullajtanak majd krokodilkönnyeket Huszeinért, s nyilván sok szunnita sem értett egyet az önkényuralommal. Az ítélet azonban elsősorban nem róluk szólt, nem értük történt. Politikai színjáték kellékei voltak csupán Szaddám gonosztettei, a síita áldozatok s azok gyászoló rokonai.
A Huszeinre kiszabott halálos ítélet kihirdetése „szép nap az irakiak számára” – mondta a Fehér Ház szóvivője. Nyilatkozata mellé néhány tucat ünneplő irakit vágtak be az amerikai híradók. Történt mindez két nappal az amerikai választások előtt, amikor a demokraták a kongresszus mindkét házában megszerezhetik a többséget a felmérések szerint. Bush neokonzervatív héjái Szaddámmal igyekeznek menteni a még menthetőt. Éppen akkor sújtanak le az iraki exelnökre, amikor az amerikai védelmi minisztérium egykori háborúpárti tisztségviselője kijelentette: „George Bush és kormányának minden egyes tagja egy csődtömeg, de együtt veszélyesek és alkalmatlanok.” Mikor máskor örülhetnének a tévéhíradókban Szaddám közelgő kötél általi halálának a „felszabadított” irakiak, ha nem egy nappal azelőtt, hogy az amerikai fegyveres erők négy lapja szerkesztőségi írásokban követeli a védelmi miniszter leváltását arra hivatkozva, hogy Rumsfeld stratégiája „kudarcot vallott”?
Olcsó, leplezetlen és a Huszein-rendszer áldozatainak emlékét sértő amerikai választási kampányeszközzé silányult a bagdadi ítélet. Másra nem is számíthattunk.