(mire várjunk…)

Én nem tudom, milyen esztendők elé nézünk. Gyurcsány mint modern látnok és próféta, egyébként nemes, bátor és erkölcsös férfiú, spétreakcióval azt állítja, hogy két szűk esztendőnket hét bő követi. Az ókori Egyiptomban elmehetett volna álomfejtőnek. Mivel minden alkalommal igazat mond, higgyünk neki.
Valamikor, hajdanában-danában, mikor még a kő is lágy volt, mint sok más fiatal, én is azt hittem, hogy az emberi élet folyamatos fejlődés, és a jó, némi huzavona után, sorsunkban felülkerekedik. Úgy harmincéves koromban, a hatvanas évek vége felé azonban be kellett látnom, hogy egy olyan országban élek, ahol a szokványos magatartási forma a belenyugvás, a hazugság, és így a legnagyobb erkölcsi haszonnal a befelé fordulás kecsegtet, happy endre csak ott van remény.
Néhányan talán emlékeznek még rá, hogy a Magyar Nemzetben a nyolcvanas évek elején közöltem egy írássorozatot, amelynek az volt a címe, hogy „Lucával a játszótéren”. Nyilvánvalóan akkor apai voltomban kerestem vigaszt a nyugodt reménytelenség és az unalom ellen, ami nem volt egyéb, mint a szabadság és az életerő belém táplált hiánya. Így a szabadságnál is nagyobb értékben, a szeretetben kerestem menedéket a melankólia ellen, amely álmatlanná és közömbössé tett. Lucában, a kislányomban találtam meg a szeretet valódi forrását, és ez a szeretet lassan a hit és a remény felé sodort.
Annyi erő azonban nem volt bennem, hogy a hitben megtaláljam teljes szabadságomat, tapogatóztam az élet értelme felé, és halogattam e világi kötelességemet. Ez a kötelesség – mindig tudtam – az igazmondás, meggyőződésünk és tehetségünk szerint. A szeretet az, ami legelsősorban igazmondásra kötelez.
Luca születése óta egy emberöltő telt el, s most október 13-án megszületett az unokám, Ambrus.
Közben persze – hihetnénk – sok minden történt. Velem inkább csak belsőleg. Hiszen ugyanazt csináltam mindig: írtam, ám éppenséggel nem gondoltam, hogy befolyásolhatnám a világot. Ez se nem jó, se nem rossz állapot, nincs sok köze sem a földi, se a túlvilági üdvösséghez. 1985-ben egyik regényem első oldalán ezt írtam: „Van egy hatéves lányom. Arra kérem Istent, engedje széppé, jóvá, boldoggá felnövekedni…” Ez a kérésem teljesült.
Majd 1989 végén kezdtem azt hinni, hogy e világi értelemben is részesülhetek a szabadságban, s az a korszak, amit előbb „nyugodt reménytelenségnek” neveztem, véget ért, és a lányom nemzedéke már mentesül attól a hazug látszatvilágtól, amely engem egész életutamon körülvett és elkísért.
Szomorúan kell beismernem, hogy egy emberöltő után újra átjár a világi szorongás és félelem, a tehetetlenség érzése, habár most már tudom, hogy a reményt egyébként sem itt kell keresnem.
Vajon az az újabb emberöltő, amelynek során Ambrus is felnövekszik, szűk esztendőket tartalmaz-e majd, vagy elhozza a bőség korát, amit Himnuszunk víg esztendőnek nevez? Természetesen nemcsak és nem elsősorban az anyagi javakra gondolok, hanem arra, hogy a következő nemzedékek életében uralkodóvá válik a szabadság, az igazság és a becsület.
Most, ezekben az időkben úgy éreztem, ismét megcsalt az e világi élet. Hogy nem róttuk le még azt a büntetést, amellyel múltunknak és jövendőnknek tartozunk. Most egyet tehetünk, gyakoroljuk azt a három égi erényt, amit úgy hívnak: hit, remény, szeretet. Hogy mikor válik földi valósággá, én nem tudom…