Humberto Belli volt nicaraguai oktatási miniszter a kilátásokat latolgatva lapunknak nyilatkozva elmondta: Daniel Ortega a szavazatok mintegy 30-32 százalékát szerezheti meg a legutóbbi felmérések szerint. Ortega legesélyesebb vetélytársa, Eduardo Montealegre körülbelül 26-28 százalékos szavazati aránnyal bír, José Rizo eddigi alelnök pedig 20 százalékkal. Ha az utóbbi kettő összefogna, biztos, hogy legyőznék a sandinistákat, de úgy tűnik, ez a jelenlegi helyzetben elképzelhetetlen. Túl késő – húzta alá Belli. Ortega támogatói bázisa szerinte a városi alsóközéposztály, a parasztok nem támogatják. Ezek a városi csoportok néhány korábbi intézkedése miatt állnak mellé. Amikor hatalmon volt, növelte az állam szerepét, s számos elkobzott tulajdont osztott szét támogatói között. A legfőbb támogatói azok közül kerülnek ki, akik vagy ingyenes otthonokhoz jutottak, vagy adósságaikat eltörölték, illetve a parasztok egy kisebb aránya, akik az elkobzott földekhez hozzájutottak. Arra a kérdésre vonatkozóan, hogy a legszegényebb társadalmi osztályok miért nem támogatják a marxista ideológiát valló sandinistákat, Belli hangsúlyozta, hogy bizonyos mértékig a nicaraguai szegényeket becsapták már a sandinista rezsim idején a baloldali politikával, és erre nagyon jól emlékeznek, hiszen rengeteget szenvedtek miatta. Az ország a legsúlyosabb inflációt élte meg akkoriban, amely országok történetében előfordulhat: 30 ezer százalékos volt az infláció, amely közvetlenül a szegényeket sújtotta. Nicaragua egy főre jutó nemzeti bevétele ötödére csökkent a sandi-
nista forradalom előtti időszakhoz képest, és nagyon sokan – az alacsonyabb társadalmi osztályokból is – külföldön kerestek munkát. Összességében hatalmas társadalmi traumát jelentett ez, ezért a nicaraguai szegényeket nem könnyen győzi meg a sandinista propaganda – fogalmazott Belli.
A nicaraguai társadalmi osztályokról szólva kiderült, hogy a nagyon szegény ország lakosságának 70 százaléka kevesebb mint napi 2 dollárból él. Csak Haiti szegényebb a latin-amerikai térségben. Ez nem így volt az 1979-es sandinista forradalom előtt – állítja Humberto Belli. Costa Rica és Nicaragua volt a legfejlettebb a közép-amerikai régióban, és az egy főre jutó bevétel ötször magasabb volt. Aztán jöttek a katasztrofális nyolcvanas évek…
Belli fiatalkorában a sandinista mozgalom aktív támogatója volt. Arról, hogy mi vonzotta ehhez a szervezethez, azt az eszmét, célt emelte ki többek között, hogy megszüntessék a Nicaraguában működő elnyomó rezsimet; egy újfajta utópia, egy igazságos társadalom megvalósításának illúziója is megragadta, azok a dolgok, amelyek általában vonzzák a fiatalokat. Vagyis az a viszonylag naiv elképzelés, hogy megteremthető egy igazságtalanságtól és elnyomástól mentes új világ.
Később katolikus hitre tért, és elítélte a sandinisták marxista ideológiáját, amelyhez elmondása alapján részben gazdasági elemzés eredményeként jutott el. Azt hinni, hogy az állam lehet a gazdagság és a jólét megteremtője, valójában téves elképzelés – hangsúlyozta. A marxisták hibás antropológiai elképzelése is vezette őket ahhoz, hogy a hatalmat egy kizárólagos csoport, a párt kezébe koncentrálják – ellenőrzés és egyensúly nélkül. Ez egyfajta politikai elővigyázatosság részükről, amely abból a feltételezésből indul ki, hogy az emberekben nem lehet megbízni, hajlanak az önzésre és a visszaélésekre.
A sandinista rezsim morális következményeiről nyilatkozva így fogalmazott: hatalmas károkat okoztak a nicaraguai emberek munka- etikája terén. Azok, akik a sandinista forradalom után tértek vissza az országba, mint ő is, láthatták, milyen változás történt az emberek munkához való viszonyában. Az egyik dolog, ami megdöbbentő volt, hogy az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy az államtól támogatásokat kapnak, hogy a jólét megteremtését az államtól várják, ahelyett, hogy önmagukat éreznék felelősnek azért. Tehát kialakult egyfajta államtól való beteges függőség, a jogok iránti hatalmas öntudat a kötelezettségek mellőzésével. A kialakult morális válságból való kilábalás lehetőségére vonatkozóan Belli annak a véleményének adott hangot, hogy az sok időbe fog telni. Az erkölcsi újjáépülésnek a fiatalokkal való szoros együttműködésen keresztül kell megtörténnie – figyelmeztetett. A fiatalok újraevangelizálásában kell hatékonyan részt venni.
A sandinista uralom 1990-es megdöntésében jelentősnek ítélte az egyház szerepét. A sandinisták megpróbálták megosztani az egyházat azzal a taktikával, hogy a „gazdagok egyházát” szembeállították a „szegények egyházával”. A felszabadítási teológiát felhasználva azt állították, hogy a keresztényeknek kötelessége a sandinista forradalom támogatása, mert az a szegények kötelmek alóli felszabadítására irányult. Tehát a keresztényeknek, akik segítik a szegényeket, támogatniuk kell a sandinista forradalmat. Az egyházi hierarchia azonban nem rendült meg, hangsúlyozták, hogy Isten országa nem összekeverendő egy politikai mozgalommal. Azzal érveltek, hogy a keresztényeknek szabad akarata van döntéseik meghozatalában, és a szegényeket nem lehet megmenteni olyan rendszerrel, amely elnyomja az embereket és megfosztja őket szabadságuktól. A katolikus egyház akkori vezetője, Miguel Obando bíboros szilárd maradt a nehéz időkben, és nyíltan támogatta II. János Pál pápát. Az emberek mellé álltak, mert ő tartotta bennük a reményt.
origo.hu
Robbanásveszély a nyári utakon? Csak a guminyomás miatt!
