Franco Zeffirelli már megint elrontotta. Nemrég a scalabéli Toscát, Bohéméletet láttam tőle, s erősödött a gyanúm: egy saját magán óvatlanul túlnőtt díszlettervező ismeri be minduntalan, hogy bár igen dekoratívan emelkedik szólásra, vajmi kevés mondanivalója van. Lássuk most ugyancsak milánói, szupersztárokkal tűzdelt Don Carlos-produkcióját.
Posa márki a Főinkvizítoron kívül egyetlenként tudja e műben, mit akar. Cselekedetei még akkor is szép rajzolatú ívet írnak le, ha színlelés – tehát az ív teljessége – miatt néha látszólag visszalépnek (pl. barátját, az infánst maga fegyverzi le). Így hát óriási dramaturgiai hiba a csúcsjelenetben, Fülöppel folytatott végzetes vitája során letérdeltetni őt. És leleplező is, hisz érezni: minderre csak azért kerül sor, mert híres rendezőnk a zenekari hangrobbanás miatt szükségét érzi, hogy fenyegetőn mozdítsa a királyt. Erre Posa aláveti magát, és féltérden (!) súgja a hiú uralkodó egójába leginkább döfő mondatot: vigyázzon, nehogy új Néróként emlegessék majd! Eztán oly magas hőfokon folytatódik a politikai-morális ütközet, mint előbb, ezzel tökéletesen felborítva Zeffirelli egyszerre Verdi-inadekvát és életszerűtlen beállítását.
Amihez viszont ért, az korhű templomi és palotaterek épített díszletének pazar, illúziókeltő tervezése, körgallérburjánzás és mellvértparádé szüntelen előidézése. A negyedórás autodafé alatt szépen elnézelődhetünk: reneszánsz színorgia mindenütt, csak a magánjelenetek sora fullad eszköztelen unalomba. Ilyenkor semmi rendezői segítség: a magukra hagyott énekesek saját rutinrökönyeikre hagyatkoznak.
Pedig micsoda énekesek! Közülük Pavarotti elképesztő formában adja Carlost, hangja ragyog, s ha színészi mélységről nem is beszélhetünk, tenorjával árnyalatgazdagon, intelligensen formál. Riccardo Muti zenekara magas minőséget produkál a tradicionális gazdagság és az urtextes frissesség között evezve. Emlékezetes marad a flandriai küldöttek döbbenetes, alig hallhatóra vett esdeklése a nagy képben, s a vonós basszusszekció végig pregnáns, pontos játéka is.
Zeffirelli kvalitásában már csak akkor bíznék, ha igenis merne elemelni egy-egy darabot, s úgy boldogulna, nem pedig művtöri albumból bravúrral kirajzolt kariatidák vinnék hátukon a rendezetlen előadást. Mert minden részletszépsége, tapsos díszlete ellenére e verzió csak a mi Mikó-féle „gálarendezésünkhöz” fogható: ugyan zeneileg élmény, de színházilag halvány.
(Verdi: Don Carlos/Pavarotti, Ramey, Coni, Dessi; Muti – EMI DVD, 2006.)
origo.hu
Majka mindenhez IS ért: immár háborús szakértő lett
