Színesedő világkép

Putyin álma, hogy Oroszország visszanyerje – mint a Kreml első embere fogalmaz – méltó helyét a világban, a héten egy lépéssel közelebb került a megvalósuláshoz, miután az Egyesült Államok tizenkét évi vonakodás után rábólintott arra, hogy Oroszország tagja legyen a Kereskedelmi Világszervezetnek (WTO). Mindez határozottan jelzi, hogy az amerikai dominanciára épülő világrend átalakulóban van.

Kifulladóban van a Fehér Háznak az elmúlt tizenhat évben folytatott politikája. Rumsfeld hadügyminiszter távozása nem csupán az iraki beavatkozás sikertelenségének elismerését jelentette, hanem közvetve ennél nagyobb folyamatot jelez: Washington nem tudta kihasználni, hogy 1990-ben egyedüli szuperhatalomként maradt a világpolitika porondján.
Hol esetlenül, hol pedig a hatalomtól megszédülve kimondottan durván, agresszíven mozgott e színpadon, s viselkedése akarva-akaratlanul is egyre több jegyében idézte a végelgyengülésben kimúlt egykori hidegháborús ellenfelet, a Szovjetuniót. Elég említeni fennhéjázó, semmivel sem törődő hozzáállását például a kiotói klímaszerződéshez. Ám közben nagyot fordult a világ, s az egykori győztes ma már elnehezülve, saját ambícióiba gabalyodva, politikai válsággal küszködve kénytelen szembenézni a megváltozott realitásokkal. Egyebek mellett azzal, hogy immár számolnia kell egyes országok megerősödésével. S az elmúlt napokban annak jeleit fedezhettük fel, hogy Amerika ezt már tudja.
Korántsem a választási vereség utáni taktikai irányváltásról, hanem erről a változásról van szó akkor, amikor Washington, félretéve például az energia- és a bankszektor állami irányításával kapcsolatos fenntartásait, egyenrangú piaci szereplőként engedi be Moszkvát a világgazdaságba. De erről volt szó akkor is, amikor a törvényhozás engedélyezte a nukleáris együttműködést Indiával, annak ellenére, hogy a feltörekvő délkelet-ázsiai hatalom hallani sem akar az atomsorompó-szerződésről. És nem az emberi jogok helyzetéről beszélt Bush kínai kollégájával sem, sokkal inkább arra biztatta, hogy a XXI. század egyik egyre elvitathatatlanabb kulcsországa fogyasszon minél többet, s lehetőleg amerikai termékeket, ezzel is csökkentve az Egyesült Államok részéről mind hatalmasabb kereskedelmi hiányt. Kína egyébként is tekintélyt parancsoló. Szintén a napokban jelentette be, hogy valutatartaléka elérte az ezermilliárd dollárt.
Köszönhetően a tartósan magas energiaáraknak, hasonló helyzetben van ma Oroszország is, amelynek a legnagyobb gondja, hogy miként kezelje a „holland” betegséget, hogyan használja fel a leghatékonyabban a rázúduló olajdollárokat. Így aztán egyértelmű, hogy aligha érdemes sokáig akadályozni Moszkva WTO-tagságát, hiszen hatalmas energiatartalékai révén Oroszország már anélkül is megkerülhetetlen világgazdasági és globális politikai szereplő.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy egyre hangosabbak a Kremlt autoriter, neobirodalmi törekvésekkel vádolók, akik ezzel párhuzamosan szépítik meg a jelcini időket. Valójában arról van szó, hogy szakítva a kilencvenes évek önmarcangolásával, egy gyenge évtizednyi neoliberális kitérő után Moszkva visszatért a saját történelmi útjára, s ennek megfelelően megpróbál, ha nem is gazdasági erejének, de geopolitikai súlyának megfelelően viselkedni. Felismerve az új világrend mozgatórugóit, mindjobban forgatja az energiafegyvert, s így a geopolitikai játszma „narancsos” forradalmakkal tűzdelt kétévi vesszőfutása után egyre sikeresebben veri vissza a beszorítására irányuló kísérleteket is. Putyin úgy látja, hogy Oroszország érdekeit a közös eurázsiai geopolitikai térből adódóan leginkább az Európai Unióval működő stratégiai partnerség szolgálná, így Merkelnek felajánlja, hogy a Barents-tengeri Stockman-mezőből kitermelendő gáz Németországba, ne pedig Amerikába jusson. De látva az együttműködés és a beszorítás közötti vívódásból adódó uniós tétovaságot, talonban tartja egy Közép-Ázsiától Iránon és Líbián át Algériáig terjedő monumentális gázkartell lehetőségét, mint ahogy a kínai export esetleges felfuttatását is. Bizonyos határok között, de még ezt is megteheti, hiszen az energiaéhség ugyancsak megnövelte Oroszország mozgásterét. Ha éles a helyzet, beveti a fegyvert Amerika kaukázusi ökle, Grúzia ellen, s adott esetben nem fél kicsavarni a Royal Dutch Shell kezét sem, mint tette ezt a Szahalin–2 mezőn.
A Nyugat persze ilyenkor háborog, elfelejtve, hogy éppen a Shell a leginkább Dick Cheney amerikai alelnök nevéhez fűződő, végső soron Oroszország térdre kényszerítését célzó stratégia egyik leghatékonyabb végrehajtója. Mint a kanadai Global Research elemzője, F. William Engdahl fogalmaz, ezen az úton Irán vagy Szíria megzabolázása is csak egy közbeeső lépés, s elismeri, hogy Oroszországnak határozottnak kell lennie, ellenkező esetben bekeríti s eltapossa az amerikai gazdasági-katonai gépezet. A kilencvenes években elegendő volt a legyengült Moszkva irányítására a pénz, a hitelek politikája, ma azonban keményebb eszközök kellenek.
S hogy miért ennyire fontos e stratégia számára Oroszország? A régi, hidegháborús beidegződéseken kívül azért, mert e terv fő célja az energiatartalékok feletti globális kontroll. Mégpedig négy, Amerikához kötődő gigász, a Chevron Texaco, az Exxon Mobil, a BP vagy a Shell segítségével. Előtte azonban, ha kell, szólnak a fegyverek is. A katonai és energetikai stratégia eme összeolvasztására kitűnően alkalmas Cheney, aki az idősebb Bush adminisztrációjában még védelmi miniszter volt, de látványosan testesíti meg mindezt volt cége, az energetikától a geofizikán át a katonai bázisok építéséig sok mindennel foglalkozó Halliburton Inc. is. Mint azonban Irak példája is mutatta, Amerika belesüppedt eme ambíciók mocsarába.
Új világ jön, amelyben a pólusok megerősödése miatt az erő mellett újra jelentős szerephez juthat a diplomácia, a mindenható, nemegyszer messianisztikus kinyilatkoztatások helyett pedig a kompromisszumok keresése.