Emlékszik-e, mikor hallott először a magyar forradalomról?
– Nem emlékszem pontosan. Nincsenek magyar gyökereim, 1956-ban pedig még csak hétéves voltam. Talán néhány évvel később történhetett a ráeszmélés, hiszen mindig is nagyon érdekelt a történelem és a politika. Ne feledjük, hogy az ötven évvel ezelőtti magyarországi események a XX. századi európai történelem kiemelkedő eseményének számítottak. Már csak ezért is érdeklődtem, arról nem is beszélve, hogy mindez a vasfüggöny mögött történt, ami akkoriban kuriózumnak számított.
– Miben különbözik az ön könyve más feldolgozásoktól?
– Talán az írásmódjában. Igyekeztem ötvözni a városkalauzt a történelmi szemlélettel. Alapvetően három fontos kérdésre kerestem a választ: mi történt, hol és miért? A feltett kérdések egyszerűnek tűnnek, a válasz viszont nagyon nehéz. Nem pusztán útikönyvet próbáltam az olvasók elé bocsátani, a történtek hiteles bemutatására is összpontosítottam. Persze nagyon nehéz ábrázolni, pontosan mi is történt. Éppen ezért nem elvont, objektív igazságot kívántam bemutatni 1956-tal kapcsolatban, sokkal inkább a különböző vélemények ütköztetésével szerettem volna bizonyos következtetésekre jutni. A könyvemmel kapcsolatban fontosnak tartom továbbá, hogy különböző, egymástól gyakran igen eltérő forrásokat tekintettem át. Láttam angol és magyar nyelvű, nyugaton és 1956 után Magyarországon publikált munkákat, visszaemlékezéseket.
– Az 1956-os forradalom kutatását feltehetően megnehezíti, hogy a résztvevők ugyanazon eseményekről merőben más módon számolnak be. Vegyük például azt az esetet, amikor Pongrátz Gergely, a Corvin köziek parancsnoka azt mondta, hogy Maléter Pál lövetett rájuk. Ennek az elbeszélésnek sokan hitelt adtak, mások cáfolták. Mit tehet ilyen esetben a krónikás?
– A kutató soha nem lehet biztos abban, hogy valaki téved vagy történetesen igazat mond. Találkoztam például egy illetővel, aki elmondta, hogy október 25-én, a „véres csütörtökön” ott volt a Kossuth téren, és váltig állította, Nagy Imre éppen az erkélyen állt, amikor záporozni kezdtek a lövések a Földművelésügyi Minisztérium felől. Más forrásokból viszont tudjuk, hogy a miniszterelnök ebben az időben az Akadémia utcában tartózkodott, és csak 29-én ment a Parlamentbe. Előfordult más esetekben is, hogy a források ellentmondtak egymásnak, talán a hiányos dokumentáltság miatt. Konkrétan a Pongrátz-ügyről számomra az derült ki, hogy a kutatók hol az egyik, hol a másik félnek adnak igazat. Én Maléter Pál életrajzírójára, Horváth Miklós hadtörténészre támaszkodom, aki hitelt ad Pongrátz elbeszélésének, és jelzi, hogy amikor a honvédelmi miniszter a laktanyába érkezett, valóban tűzparancsot adott ki a Corvin közben harcolók ellen. Aztán – mindmáig pontosan nem tisztázott indíték alapján – tűzszünetet rendelt el, azaz voltaképpen megváltoztatta az előző parancsot. Szerintem az efféle kérdéseket nyitva kell hagyni, hiszen nem dönthetünk önhatalmúlag, már csak azért sem, mert maguk a résztvevők is vitatkoznak a történtekről.
– Mi a különbség a felkelés és a forradalom között?
– Én soha nem használtam a forradalom kifejezést, és ma sem teszem. Számomra a forradalom a hatalmi viszonyok strukturális megváltoztatását jelenti. Ehhez nem elegendő a kormányváltás, ami Magyarországon akkoriban ténylegesen lezajlott, nem elég Nagy Imre miniszterelnöksége, hiszen az ő kapcsolatrendszere is az egypártrendszer és a Varsói Szerződés felé mutatott.
– Mások viszont azt mondják, többpártrendszer és új demokratikus intézmények születtek. Ez sem elég a forradalomhoz?
– Nehogy félreértsen, én az ellenforradalom kifejezést sem pártolom! Mindezek helyett azonban új terminológiát, a „társadalmi robbanás” megnevezést javaslom. Szerintem a különböző elnevezések helyett inkább arról kell beszélnünk, ami a színfalak mögött történt. 1956-ban kétségkívül forradalmi hangulat volt, ami elsősorban a választott testületekben, például a munkástanácsokban érvényesült. Arra a kérdésre, hogy az 1956-os események miért osztották meg végletesen a magyarokat, elegendő Spanyolországra tekinteni, ahol hetven év múltán sem szívesen beszélnek az emberek az egykori polgárháborúról, hiszen az társadalmi törést okozott. Három éve egyébként azt olvastam egy magyarországi felmérésben, hogy a lakosság 16 százaléka ellenforradalomnak hiszi az 1956-os eseménysorozatot. Ez azért elég sok. A főszereplők között dúló viták is árnyalják a képet, utalok a Maléter Pál és Király Béla, valamint az Iván Kovács László és Pongrátz Gergely közötti ellentétekre. Az biztos, hogy az események gyakran teljesen eltérő magyarázata nem kedvez a határozott véleménynyilvánításnak. Ráadásul úgy tűnik, a mai magyar fiatalok csak keveset tudnak 1956-ról. Furcsa ez a körülmény, de hozzá kell tennem, Nagy-Britanniában sem igen ismerik a történelmüket a fiatalok.
– A mai felfokozott politikai közhangulatban mennyire lehet tárgyilagosan szemlélni egy történelmi eseményt?
– Nyilvánvaló, hogy a politikusok – legyenek bármelyik pártban is – szeretnék felhasználni 1956 örökségét. Érdekükben áll, hogy önmagukat az események politikai örököseként mutassák fel. Ha visszaemlékszünk, 1989 lázas hónapjaiban is pontosan így történt. 1956 abból a szempontból is kétségkívül sajátos esemény, hogy mindenki azt emelheti ki belőle, ami fontos számára. De hát a politikusok már csak ilyenek, s ezzel önmagában nincs is baj. Én viszont nem vagyok politikus, mindössze megpróbáltam a magam módján bemutatni az eseményeket, az emberek pedig majd eldöntik, tetszett-e nekik a könyv.
origo.hu
Ki gondolta volna? Petőfi leszármazottja egy budapesti étteremben dolgozik!
