Különbségek az akkori és a mai helyzet között nemcsak a megtorlás (eddigi) mértékéből, hanem abból is adódnak, hogy 1956 után a Kádár-diktatúra csakis a szovjet hadsereg segítségével tudta megvalósítani a véres konszolidációt, kései utódja, Gyurcsány Ferenc még hivatalban lévő miniszterelnök viszont nem számíthat effajta „baráti segítségre” a XXI. század elején. Sőt, a pártállami retorzió rendszerváltás után elképzelhetetlen módja az Európai Unió szervezeteiben minden bizonnyal komoly megütközést és ellenintézkedéseket vált ki.
Korrumpált társadalom?
A hatalomféltésen kívül vajon mi vezeti az MSZP–SZDSZ-t, hogy jellegében az 1956-os és az azt követő koreográfiát másolja a tüntetések kvázi betiltásával, a demonstrációk véres felszámolásával, a csak hadiállapot, háború idején használatos harci eszközök bevetésével? Az állampártból átörökített fantáziátlanságon túl a társadalmi és történelmi helyzet tökéletes félreismerése. Maguk is elhiszik azt az általuk keltett legendát, hogy a magyar nép a levert forradalom és szabadságharc után önként hajtotta igába a fejét, készséggel opportunistává vált a terror felpuhulásának hatására, és együttműködött a diktatúrával. Az ő verdiktjük szerint mindenkit lekorrumpált a Kádár-rezsim, így tetszés szerint bármikor megismételhető ez a históriai produkció. A mai újkommunista nómenklatúra azonban egyvalamit nem vesz számításba. Elődpártjuk, az MSZMP és a Quisling-párfőtitkár egy napig sem maradt volna uralmon, ha kivonul az országból a Szovjetunió „ideiglenesen hazánkban állomásozó” hadserege. Az 1956–57-es forgatókönyv leporolása tehát nemcsak azért rossz, mert ósdi, elkopott, hanem mert alapjaiban téves helyzetértelmezésből indul ki, s a nemzetközi környezet is lehetetlenné teszi az új rendszer (vissza)váltást. A társadalom nem ismeretének kézenfekvő az oka: a Rózsadombról, illetve a Szemlőhegy utcából nem lehet képet alkotni a valóságos közhangulatról.
1956. november 4., a szovjet katonai offenzíva megindítása után is hiábavaló erőfeszítés volt Kádár Jánosék, Apró Antalék, Marosán Györgyék részéről, hogy az emberek támogatását megnyerjék. Feltehetőleg tudták, hogy kilátástalan a társadalom kegyeinek keresése, csak taktikai okokból kommunikáltak így pár hétig. December elejétől aztán mindenki számára lehullott az álarc, az új kormány kinyilatkoztatta: ellenforradalom zajlott Magyarországon október 23-tól. Manapság MSZP–SZDSZ-es politikusok és társadalmi segítőik előszeretettel utasítják el, hogy bárki párhuzamot véljen felfedezni az 1956-os és 2006-os események közt. Apró Antal, a Katonai Bizottság vezetője még október 26-án mondta azt: egy jottányit sem engedhetünk. Akkor persze még engedniük kellett kényszerűségből, ám a világháborús méretű szovjet erők támadása, november negyedike után, már Szolnokról kiadták az ukázt az ÁVH helyébe lépő, s nagyrészt ugyanazokból álló új karhatalom megszervezésére.
Gyilkos sortüzek
A kádárista szocialista vezetés december elején látta elérkezettnek az időt, hogy leszámoljon a „fasiszta csőcselékkel”. M. Kiss Sándor és Kahler Frigyes Mától kezdve lövünk című kötetükben kimutatták, hogy ekkor már – az október végi sortüzekkel szemben – kizárólag a tiltakozó tömegek megsemmisítése volt a cél a Nyugati pályaudvarnál éppúgy, mint Salgótarjánban és más helyszíneken. Kiváltképp tanulságos lehet a mából nézve a tömegoszlatásra vonatkozó akkori szolgálati szabályzati előírás. Akkor ugyanis a karhatalmisták kötelesek voltak először a levegőbe lőni a felszólítás után, s ezután még mindig csak úgynevezett porzó lövések következhettek az emberek lába elé. Ha ez is sikertelennek bizonyult, akkor lőhettek csak a tömegbe, de a szabályzat szerint lábra, alacsonyan kellett célozniuk. A szolgálati előírásokat viszont Apró Antalék felfüggesztették, s az emberek likvidálására adtak parancsot, így számtalan halálos áldozata volt az 1957. januárjáig tartó tervszerű tömegvérengzéseknek. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a 2006-os rendőri vezetés kevésbé volt skrupulózus az idei október 23-án, mint a Rákosi-érabeli szabályzat, s nem tiltotta meg a fejmagasságban leadott lövéseket.
Az utódpárt, az MSZP és társutasuk, az SZDSZ funkcionáriusai rendszeresen kommunistázással vádolják azokat, akik állampárti jegyeket fedeznek fel tetteikben. Ennek igen könnyű lenne az ellenszere: aki nem akarja azt, hogy kommunistának tartsák, ne viselkedjen úgy, mint a kommunisták. Kádárék ugyanis ismerős forgatókönyvet követtek. Mint Ugrai Ferenc, a későbbi vezérkari főnök Lenint idézve kijelentette: a fehérterror ellen háromszoros vörösterrort kell alkalmazni. Marosán György elhíresült szavait a munkástanácsok vezetőihez intézte december 5-én: „Mától kezdve lövünk!” A gyilkos tömegoszlatás során mindig a karhatalom választotta meg a helyszínt, odacsalogatva a sokaságot, a mellékutcák lezárásával pedig arról is gondoskodtak, hogy a polgárok nehogy szabadon távozhassanak. A „ribillió” okozói természetesen az „ellenforradalmi csőcselék”, s a novemberre vezető szerephez jutó munkástanácsok voltak. A december 6-i, Nyugati téri és a december 8-i, salgótarjáni sortüzek pedig alkalmat szolgáltattak arra, hogy törvényen kívül helyezzék a munkástanácsokat, letartóztassák vezetőiket, s bevezessék a statáriumot, vagyis a rögtönítélő bíráskodást. Tisztában voltak vele, hogy az emberekben ki kell provokálni a fölháborodást, hogy a karhatalom erre hivatkozva agresszíven léphessen föl az immár nagyságrendekkel szélesebb tömegekkel szemben. Ezután következhetett a megtorlás, amit Kádár János a demokratikus rend visszaállításaként aposztrofált. Zsukov marsall ezt úgy foglalta össze: a hadműveletek célja a rend megteremtése és a népi demokratikus hatalom helyreállítása. Az úgynevezett forradalmi munkás-paraszt kormány kezében nem voltak még modern kommunikációs eszközök, így a Népszabadságon kívül csak pártaktívákra, a Magyar Rádióra és röplapokra kellett hagyatkozniuk. Ezekben a „négyezer fasiszta ellenforradalmár” rémtetteinek tulajdonították az ország destabilizációját, miközben folytatták a gyorsított bírósági eljárásokat, azaz a rögtönbíráskodást. A huligán szó használata már akkor is megjelent a pártzsargonban, Münnich Ferenc pedig a karhatalommal szemben beérkezett panaszok kapcsán sokatmondóan annyit jegyzett meg: az ügyészekről is szeretne minél hamarabb ilyen híreket hallani. A karhatalomnak pedig nem kellett sok, hogy vért ontson: egy vidéki sortűz alkalmával egy demonstrálót azért lőttek agyon, mert állítólag gúnyos, mocskolódó szavakat kiabált a pufajkások felé.
Csakhamar kiderült, hogy már 1956. október 23. előtt konspiráltak az ellenforradalmi erők, ezért kellett a hatalomnak a szovjetekkel egységben fegyveresen is fellépnie. Kádár János, az MSZMP első titkára elégedett volt az eredménnyel. „Megmutattuk a karhatalom erejét” – mondta.
Kommunista alkotmányosság
Az MSZMP szerint a demokratikus szabadságjogok sem sérültek a rendcsinálás közben. Az Elnöki Tanács 1956. december 13-i törvényerejű rendeletét „A gyűlések és felvonulások ideiglenes engedélyhez kötéséről” azzal indokolta, hogy az alkotmány a dolgozók érdekeinek megfelelően biztosítja a szólás-, a sajtó- és a gyülekezési szabadságot. Azért kellett tehát előzetes engedélyhez kötni és három nappal előbb a rendőrkapitányságokon bejelenteni az igényt, hogy „az állampolgárok az alkotmányban biztosított gyülekezési jogukat zavartalanul gyakorolhassák és a gyűlésező vagy felvonuló dolgozókat felelőtlen rendbontó elemek meg ne zavarhassák”. Ezt a kommunista álalkotmányosságot ásták elő szinte szó szerint ötven esztendő múltán mai utódaik. A következő idézet szintén a régi rendeletből, s nem a mostani gyakorlatból származik: „Bűntettet követ el, és egy évig terjedő börtönnel büntetendő, aki engedély nélkül rendezett gyűlésen, illetőleg felvonuláson az engedély hiányáról tudva részt vesz, vagy a gyűlés, illetőleg a felvonulás színhelyét a hatóság felhívására nyomban (sic!) el nem hagyja.”
origo.hu
A magyar vasút halálos napja: délig három végzetes ütközés történt
