„Védteleneket miért kellett véresre verni?”

Filigrán, törékeny fiatal nő ül velem szemben. Mint megtudom, szabálysértési eljárás folyik ellene az október 23-i események kapcsán, amelyek egyre inkább hatósági zavargásokként fognak beépülni a köztudatba. Mellette nyúlánk fiatalember, szintén nem abból a fajtából, akit a rendőrök rémeként lehetne leírni. Őt még komolyabb váddal illetik, a rendőrség szerint a csoportos garázdaság, hivatalos személy elleni erőszak bűncselekményét valósította meg, ügyét vádemelési javaslattal az ügyészséghez továbbították. Gáspár Fruzsina egyetemi végzettségű, egy fővárosi művelődési házban dolgozik, jelenleg kiállításokat rendez. Solymoss Miklós egy patinás budapesti gimnáziumban tanár, az ELTE-n végzett. Hogy mi az állítólagos bűnük? A rendőrség vezetői bizonyára úgy fogalmaznának: rosszkor voltak rossz helyen. Illetve ennél jóval több, hisz – mint a mellékelt ábra mutatja – az október 23-i úgynevezett randalírozások részeseivé nyilváníttattak.
Pedig semmi nem utalt arra az éjszakába nyúló est folyamán, hogy a rendőrségi erőszak rájuk is lecsaphat. Éjjel egy- fél kettő tájban hagyták el a Ferenciek terét, illetve az Erzsébet híd pesti hídfőjének tájékát, s a Belgrád rakpart irányában indultak hazafelé. A rendőri intézkedések kezdetekor már a rakparton voltak, s látták, hogy a karhatalom megkezdte a „műveleti terület” felszámolását, s hogy a hídról folyamatosan kezdték lőni könnygázgránátjaikkal a jobbára csak hazafelé bandukoló nézelődőkkel teli Duna-partot. Aztán egy csapásra mintha egy brutális akciófilm közepébe csöppentek volna. A rend maszkos őrei a Szabadság tér irányából és a Duna felé kivezető mellékutcákból ellepték a terepet. Gáspár Fruzsina és Solymoss Miklós kezdetben még nem szaporázták lépteiket, hiszen így még olyan látszat kerekedhetett volna, mintha bármi takargatnivalójuk lenne. A lépcsőkhöz próbáltak lejutni, ám egy formaruhás alak – talán egy biztonsági őr – visszakergette őket. Ekkor rontottak rájuk a símaszkos egyenruhások, és földre fektették őket. A fiatalok elmondják: nemhogy azonosítót nem viseltek, de még az arcuk is el volt takarva, így elvileg abban sem lehettek biztosak, hogy valóban rendőrökkel van dolguk. Egyetlen rendőrnek látszó személy nem viselt csak kámzsát, s szerencséjükre ő „foglalkozott” velük. A fedetlen arcú rendőr ugyanis nem verte őket, s megpróbált közbenjárni társainál is, hogy engedjék el mindkettőjüket. A többiek nem jártak ilyen jól, agyba-főbe ütlegelték a rakpart korlátjához állított embereket – emlékezik vissza Solymoss Miklós. Volt olyan lány, akinek eltörött a foga, amikor a korláthoz csapták a fejét, s volt olyan fiatalember, akit közvetlen közelről tetőtől talpig lefújtak könnygázspray-vel. Megint másnak a bokája tört el, egy gimnazista lánynak pedig a verés mellett a Dunába dobták a táskáját. Előtte egyiküket sem ismerték, később a Gyorskocsi utcában azonban már egy cellába kerültek velük. A fiatalok nem értik, ha a rendőröknek az volt az elvárása, hogy az emberek hagyják el a „műveleti területet”, miért fogták körbe a hazafelé szállingózó polgárokat. Nem értik azt sem, hogy védtelen, ellenállást nem tanúsító embereket miért kellett véresre verni, s azt sem tudják felfogni, mivel érdemelték ki azokat a válogatott szidalmakat, amikkel az eljáró rangjelzés nélküli egyenruhás személyek illették őket. „Meg akartatok minket ölni a tankjaitokkal!” – ordibálta az egyik. A másik a Fruzsinán lévő kokárda kapcsán kiabált, mondván: „Amióta az a hülye Orbán Viktor mondja, hordjátok a kokárdát, ti is hordjátok minden szarra!” A fiatal nőnek az egyik beígérte, hogy kirúgják az állásából, Miklóst és másokat pedig azzal gyanúsítottak, hogy egyetemistaként csak az adófizetők pénzén élősködnek.
A Gyorskocsi utcában Fruzsina tizenkét órát, Miklós pedig két napot töltött. Bár még a mintegy harminc személlyel telezsúfolt, kisméretű cella ajtajára is ki volt írva, hogy két órán belül értesíteni kell a hozzátartozókat, az egész rendőrségi művelet folyamán mégsem telefonálhattak. Gáspár Fruzsina ügyvédjét már csak a jegyzőkönyv felvétele után engedték be, Solymoss Miklós ottlétét pedig hosszú órákon keresztül, a kihallgatás befejezéséig letagadták jogi képviselője előtt.
S hogy mik az ellenük felhozott bizonyítékok? Volt-e szembesítés az őket vádolókkal? Naiv kérdéseinkre fejüket ingatják kényszeredett mosollyal. A rendőrök ugyanis a fülükbe üvöltözték a rakparton, hogy ha kell, tízen-tizenöten tanúskodnak a bűnösségük mellett. Szembesítésre nem került sor. Mindenhová rabláncon, bilincsbe verve hurcolták őket az épületben, s bár később megtudták, hogy hozzátartozóik a kapu előtt várakoznak, nem engedték, hogy találkozzanak. Kérdés persze, hogy például Miklóssal szemben miként állja meg a helyét a kődobálás „tényállása”, ha egy kavicsot sem találtak a közelében sem. Talán elmulasztottak a zsebébe tenni egy-két kődarabkát, mint másokéba a hírek szerint. Mesélik, egy vidéki bácsi sírva hagyta el fogva tartása helyszínét, őt éppen unokájától jövet kapták el az utcán. Azt sem tudta, mi zajlik a városban. Egy másik zárkatárs azért volt az utcán, mert nincs otthona – hajléktalan. Gáspár Fruzsina és Solymoss Miklós hangsúlyozzák: őértük is vállalták a nyilvánosságot, hogy felhívják a közvélemény figyelmét azokra a jelenségekre, amelyek a mai Magyarországon már bárkivel megtörténhetnek. A fiatalok feljelentést tettek ismeretlen tettes ellen az ügyészségen, az elfogásukkor tanúsított brutális rendőri bánásmód miatt.