Orosz–ukrán gázárháborúval kezdődött a 2006-os év, előre jelezve, hogy az energetikai kérdések idén is a világpolitika középpontjában lesznek. Valójában semmi meglepő nincs ebben, hiszen az afganisztáni offenzívától Irak megszállásán át Irán folyamatos fenyegetéséig az energiabiztonság állt a 21. század szinte mindegyik komoly nemzetközi konfliktusának hátterében. Ám amíg az Egyesült Államok ilyen irányú, a demokráciaexport hangzatos retorikájával leöntött törekvéseit némi elnézéssel figyeli a világ, addig az egyébként piaci szempontból vitathatatlanul indokolt, ám valójában geopolitikai indíttatású orosz áremeléseket rosszallóan szemlélte.
A 230 dolláros világpiaci árral szemben 50 dollárért kapott az év elejéig Ukrajna ezer köbméter gázt. Mindez az adott világpolitikai konstellációban azt jelentette, hogy Oroszország a fenti árkülönbség mértékében finanszírozza a beszorítására Kijeven keresztül is irányuló amerikai törekvéseket, egykori szövetségesének NATO-csatlakozását vagy a nemzetközi piacokon is mind keményebb versenytársként jelentkező ukrán acélipart. A „narancsos” forradalom után már afölött sem akart a Gazprom szemet hunyni, hogy Ukrajna folyamatosan csapolja a területén áthaladó vezetéket, vagy világpiaci áron reexportálja a gázt. S mivel sem Európa, sem pedig Amerika nem volt hajlandó finanszírozni az ukrán energiaszámlákat, a gázcsapok elzárása néhány nap alatt térdre kényszerítette Kijevet, amely még így is méltányos, 95 dolláros áron kapta idén a gázt. Jövőre ez 135 dollárra nő, alapvetően amiatt, hogy immár az ebben a konstrukcióban kulcsszerepet játszó Türkmenisztán is százra emeli 60 dollárról az energiaforrás árát. Nem panaszkodhatott az idén is 46 dolláros áron importáló Belorusszia, de még a 130 dolláros orosz gázt beszerző Grúzia sem. Ám mivel az Amerika kaukázusi öklének számító Tbiliszi nyíltan szembefordult Moszkvával, előbb bojkott révén érezhette meg, milyen érzés leszakadni az orosz piacról, most pedig a 300 dolláros magyarországihoz még így is csak közelítő 220 dolláros árajánlat révén a világpiac rejtelmeivel lesz kénytelen megismerkedni. Az új tarifaajánlat immár az „önállóskodó” Lukasenko számára is 200 dollár, amely minden bizonnyal csökken, ha Belorusszia tulajdonosként beengedi a Gazpromot a csőrendszert birtokló Beltranszgazba. A geopolitikai megfontolások mellett ez a konstrukció biztosíthat kedvezőbb árat. Ezért kaphatja 2009-ig garantált 110 dolláros áron például a gázt Oroszország legjobb kaukázusi szövetségese, Örményország.
Moszkva az európai elosztórendszerekben is tulajdonrészt kíván szerezni, cserébe pedig hozzáférést ajánl a szibériai mezőkhöz. Ebbe a konstrukcióba már belement a német BASF, s tárgyal róla az E.ON. Az orosz állam igyekszik „helyre tenni” a vadkapitalizmus káoszában kopejkákért koncesszióhoz jutott külföldi cégeket is. Jó példa erre a Szahalin–2 mező körül kirobbant vita. Miután a Shell a kitermelés megindulásának közeledtével megduplázta költségvetését, amivel évekre elodázta volna a költségvetési befizetéseket, fellépett az orosz környezetvédelmi hatóság. Kompromisszumként a Shell feladta többségi részesedését, de a modern technológiát biztosítandó, bent maradhatott a projektben. Újabb bizonyítéka ez az eredmény Európa és Oroszország kölcsönös energiafüggőségének is.
A nagy energetikai játszmák része a vezetékdiplomácia. Az év eleji ukrán gázárháború felgyorsította az északi és déli elkerülő útvonalak kiépítését, illetve tervezését. Moszkva törekvéseinek elsősorban Washington igyekszik útját állni, így látva az energetikai kérdésekben megosztott Európai Unió tehetetlenségét, maga igyekszik finanszírozni a Nabucco vezetéket. Ez beleillik abba az eurázsiai geopolitikai tér megosztását célzó amerikai törekvésekbe is.
origo.hu
Rubint Rella nyilatkozott a válásról – így látja most az életét
