Az 1996-ban megalkotott médiatörvény lefektette a duális médiarendszer jogi alapjait. Az elgondolás még korszerűnek nevezhető is volt: jelenjenek meg a tisztán profitorientált kereskedelmi tévék és rádiók, mindeközben a közszolgálat maradjon meg minőségi és mértékadó viszonyítási pontnak. A jogalkotók szándéka szerint a médiapiaci vállalkozások működését a piaci verseny önmagában is meghatározta volna. Csakhogy egy-két dolgot – vagy szándékos, vagy vétlen mulasztásból – úgy sikerült szabályozni, hogy a normális működés alapjai sem teremtődtek meg.
1996: korlátozás és liberalizálás
A médiatörvény megszületésével lehetőség adódott arra, hogy a Magyarországon rendelkezésre álló három, földfelszíni sugárzású, országos televíziós csatornát szétosszák a kereskedelmi és a közszolgálati televíziók között. Így alakult ki az a helyzet, hogy a három csatornán ma az RTL Klub, a TV2 és a Magyar Televízió egyes csatornája látható. Minthogy az országos földfelszíni sugárzás biztosítja a legnagyobb nézőközönséget – hiszen minden különösebb infrastruktúra nélkül, kis túlzással egy darab dróttal is fogható –, a kereskedelmi televíziók óriási piachoz jutottak. A médiatörvény ráadásul nagyon kedvező reklámidőkorlátokat állapított meg a kereskedelmi tévéknek. Mindeközben az MTV 1-es csatornája (közszolgálatiként) nem kapott jogot arra, hogy filmeket szakítson meg reklámmal, az engedélyezett reklámideje töredéke a kereskedelmi tévékének, nem szponzoráltathatja mondjuk az időjárás-jelentést stb. Az MTV-nek tehát ugyanazon a pályán, de sokkal rosszabb feltételekkel kell játszania, mint kereskedelmi társainak. Több nyugati ország, így Finnország példája is azt mutatja, hogy hasonló esetekben a kereskedelmi tévék lényegében – kompenzálandó a versenypiaci előnyt – eltartják a közszolgálati médiát. Magyarországon nem ez a helyzet. A köztévé és a közrádió kap ugyan költségvetési támogatást, és a kereskedelmi tévék is fizetnek koncessziós díjat, de ez messze nem elég ahhoz, hogy a közszolgálati média reklámpiaci csatározások nélkül talpon tudjon maradni.
Kormányzati bűvkörben
Versenykényszerben van tehát a közszolgálat, de a feltételei sokkal rosszabbak, mint a kereskedelmi médiáé. Nem csoda, hogy anyagilag össze sem mérhető működésük hatékonysága. A médiapiaci lehetőségeket kihasználva megszaporodtak a fogható csatornák. A kábelpiac megélénkülésével, a helyi, körzeti és kisközösségi célokra használható frekvenciák felszabadításával a televíziós műsorszolgáltatók száma az 1999-es 282-ről hét év alatt 548-ra nőtt. Ugyanebben az időszakban a rádiók száma 93-ról 236-ra emelkedett. Mindeközben a közszolgálati műsorszolgáltatók közönségrészesedése mostanra nem éri el a teljes lakosság ötödét. A televíziók közül a két országos kereskedelmi csatorna, az RTL Klub és a TV2 a 18–49 éves közönségből kétharmados arányban részesedik, míg az MTV két csatornája együtt is épphogy eléri a nézők 10 százalékát. Közszolgálati értékközvetítésről lehetne ugyan beszélni (ez az MTV műsorainak függvénye is), de hatékonyságát tekintve legalábbis kétséges a törekvés. A helyzetet bonyolítja, hogy a köztelevízió és a közrádió nem úszhatja meg, hogy a kormányzati szándékok kiszolgálójává váljon. Nem csoda, hogy az MTV-t a nyugati médiaszakemberek – Kubához, Észak-Koreához, Lukasenko Fehéroroszországához és Kínához hasonlítva – egyre többször állami és nem közszolgálati médiaként emlegetik.
Elhappolt reklámtorta
A médiapiac egyes területein ráadásul olyan monopóliumok alakultak ki, amelyek már a verseny lehetőségét is veszélyeztetik. Megfigyelhető például tulajdonosi monopólium. Az RTL Klubban 31 százalékos részesedéssel bíró IKO Telekom Média Holding Rt. tulajdonosi viszonyban áll azzal az IKO Románia nevű céggel, amely a Cool TV, a Film+ és a Sport Klub csatornák üzemeltetője. Ez csak egy példa, de a piac – elsősorban nyilván a reklámpiac – felosztása szempontjából majdhogynem lényegesebb, hogy a két országos kereskedelmi csatorna maga köré szervezett – tematikus csatornákból – egy olyan portfóliót, amelyben a saját reklámideje mellett ezeknek a csatornáknak a reklámidejét is értékesíti. Így a TV2 az Írisz TV, a Club TV és a Spektrum reklámidejét is értékesíti, míg az RTL Klubhoz tartozó reklámcég rendelkezik a Cartoon Network, a Cool TV, a Minimax, a Hálózat TV és egyéb kis csatornák reklámidejével is. Tehát a műsorszolgáltatók tulajdonosi koncentrációja együtt jár a reklámpiaci koncentrációval. Új belépőnek így kevés esély marad, hiszen a piac néhány „nagy hal” kezében összpontosul. Ennek eredménye, hogy a két nagy kereskedelmi tévé, amíg a közönségrészesedése „mindössze” 60-65 százalékos, addig a reklámtortának több mint a 90 százalékát tudhatja magáénak.
Egy következő szintje a monopóliumoknak az, amit a műsorterjesztők építettek ki. Hiába ugyanis a tévéműsor, ha nincs, aki azt a háztartásokba viszi. Ezeket a cégeket kábelszolgáltatóként ismeri a közönség. A kábelpiacban vannak még tartalékok. Míg a kábel-előfizetések száma jelenleg 2,1-2,3 millió körül alakul (ez a háztartások 54-59 százalékát jelenti), addig a lehetőség adott arra is, hogy hárommillió háztartást kössenek a rendszerbe. Nagy az üzleti lehetőség tehát, nem csoda, hogy csaknem négyszáz kábelvállalkozás van Magyarországon. De többségük csak küzd és vegetál, hiszen a két mamut, a UPC és a T-Kábel gyakorlatilag kétszereplőssé tette a piacot.
A monopóliumok erősödéséhez vezet az is, hogy a UPC – amellett, hogy terjeszti a műsorokat – maga is rendelkezik televíziós érdekeltségekkel. Így például a Romantica, a Reality TV, a Sport1 és a Sport2 csatornák is a cég portfóliójába tartoznak. Nem nehéz elképzelni, hogy egy új sportcsatornával jelentkező cég mennyi eséllyel számíthatna arra, hogy bekerüljön a UPC kábelcsomagjába. Az új vállalkozások már ezen a szinten – és az előzőleg említett reklámpiaci koncentráció miatt – lényegében esélytelenül indulnak a piaci versenyben. A tartalomtovábbítás terén azonban – minthogy a technikai vívmányok egyre nagyobb piaci értékkel bírnak – további koncentrációk is láthatók. A UPC és a T-Com egyaránt meghatározó szereplője a telefonos, a kábeles műsorterjesztés és az internetszolgáltatás piacának is.
A tájékoztatási és a tudatformálási monopóliumok kiteljesedése a Bertelsmann-csoporton keresztül jól szemléltethető: a cégóriás az RTL Klub mellett például a Népszabadságban is érdekeltséggel rendelkezik.
Határtalan tudatmanipulálás
A fentiekből jól látszik, hogy valódi verseny nincs. A műsorszolgáltatók a tulajdonosi monopóliumok mellett a reklámpiac és az egyéb médiavállalkozások, valamint a műsorterjesztés terén látható koncentrációkkal lényegében megbénítják a piacot. Illetve ha meg nem bénítják is, azt mindenesetre meg tudják akadályozni, hogy konkurensek lépjenek színre. Ez a helyzet felettébb kétségessé teszi, hogy a médiatörvényben lefektetett elvek, vagyis a versenyre épülő médiapiaci mozgások mennyire tudnak megvalósulni. Mindemellett látható, hogy piaci csatába fegyvertelenül küldött közszolgálati csatornáknak szinte esélyük sincs a reklámpiacon. Nem reklámozhatnak annyit, mint a kereskedelmiek, így nyilván nem olyan vonzók a hirdetőknek. De még ha reklámozhatnának is, olyan túlerővel találják szembe magukat – a már említett reklámpiaci monopóliumok révén –, hogy alig lehet valós lehetőségük versenyképes árakat ajánlani a hirdetésekért cserébe.
De a piaci, tisztán üzleti szempontokon túl van lényegesebb hatása is a jelenlegi helyzetnek. Minthogy a háztartásoknak csak valamivel több mint a fele választhat tucatnyi csatornából, a másik feléhez nem jut el más csatorna, csak az m1, az RTL Klub és a TV2. Ez kivételes lehetőséget ad a tudatmanipulálásra, és lényegében egy fél országot zár el attól, hogy valós választása legyen a műsorok között. Ez már nem pusztán piaci kérdés, hanem hovatovább szociológiai problémát is jelenthet. A televízió előtt töltött idő ugyanis folyamatosan nő. Míg ugyanis 1997-ben naponta 222 percet töltöttünk tévé előtt, 2004–2005-re már 270-et.
Nem nehéz elképzelni, hogy ennek milyen hatása van olyan területeken, ahol jóformán a mindenfajta társadalmi felelősségvállalást, értékőrzést, hagyománytiszteletet elutasító RTL Klubot és TV2-t nézik az emberek. A devianciák istenítése, az abnormális jelenségek példává emelése, az elanyagiasodás és az értékpusztítás tudatosnak látszik. Elég csak a Mónika-show-ra, Balázs-show-ra, az ilyen-olyan valóságshow-kra (például Anyacsavar) gondolni, amelyekben minden hagyományos emberi értéket relativizálnak. Természetesen ez a helyzet kedvez azoknak a társadalmi és politikai csoportoknak, amelyek ugyancsak a hagyományos, nemzeti és társadalmi értékek megváltoztatására törekszenek.
Mit tehet egy darab drót?
A technológiai fejlődés megoldást jelenthet az ismertetett problémákra. A néhány év múlva bekövetkező digitális átállás során az ország egész területén többtucatnyi csatorna lesz fogható. Ehhez vagy egy speciális tévékészülék kell majd, vagy pedig egy set-top boxnak nevezett, a jelenlegi készülékhez csatlakoztatható berendezés. Ez várhatóan néhány ezer forintba kerül majd. Onnantól kezdve megint csak egy darab drót kell, és a jelenlegi három helyett fogható lesz akár húsz-harminc csatorna is. A törvényi szabályozás során a jogalkotónak szabályoznia kell majd az új technológia adta lehetőségeket, de amennyiben jogszabályi úton sikerül megakadályozni a monopóliumok jelenlegihez hasonló kialakulását, úgy lesz lehetőség a mainál tisztességesebb, valódi választást biztosító médiarendszer kiépülésére.
De ne legyenek illúzióink: a mostani helyzet kegyeltjei mindent meg fognak tenni, hogy a jelenlegi rendszert átmentsék a digitális jövőbe is. A jogszabályalkotók bölcsességére és tisztességére kell számítanunk. Reméljük, ezúttal nem hiába.
origo.hu
Így védekezhetünk az agyevő amőba ellen – itt az orvos véleménye!
