A primadonna ékszere

Áll a Várban egy épület, amely már akkor csábítgatott a betérésre, amikor még nem volt túl gyakori, hogy festők, szobrászok alkotásait magángalériákban állítsák ki.
A nyolcvanas évek kezdetétől ez a felirat állt a bejáraton: Rézkarcoló Művészek Alkotóközössége – Koller Galéria. Ami kiolvasható a művészsorsokból, a fennmaradásnak és a művek értékesítésének fortélyaiból, az sajátos tükre a közelmúltnak.
Szerencsés napokon a látogató olyan művészekkel is összefuthatott itt, mint Reich Károly, Amerigo Tot, Kass János, Schéner Mihály. Társaikkal együtt ide kötötte őket a galéria tulajdonosához, Koller Györgyhöz fűződő kipróbált barátságuk. Beszélgetéseikben olykor visszaidézték az ötvenes–hatvanas évek szorításait és a rá következő időszak kétarcúságát. Többek között azt a leleményességet, amely a Koller névhez fűződött, s amellyel rendszeres jövedelemhez sikerült juttatni a művészeket.
Ezt a pengeélen táncoló magán-műkereskedelmet idézzük vissza Koller György özvegyének, Edit asszonynak a segítségével, de előtte az ő életéről is szó esik.
– Minden szürke volt körülöttünk, 1951-et írtunk. Az emberek, az utca, a hangulat. Az Andrássy úthoz közeli Epreskertnél figyeltem fel egy férfira. Fehér zakót, kifogástalan inget, remek nyakkendőt viselt. Szokatlan látvány volt abban az időszakban. Hát persze hogy egymásra néztünk! – villantja fel megismerkedésük körülményeit.
A fotográfiák szerint világszép lány, Soós Szabó Edit sanzonénekesnek készült. Ma sem látni finom smink és mosoly nélkül. Vibráló, nyitott lelkű, jó humorú. Viszszatekintve közös életükre, Edit asszony egy percig sem bánta meg, hogy feladta pályáját.
– Negyven évig éltünk együtt. Elsősorban a férjem rendelkezésére álltam, nagy emberek közelében lehettem, tanultam tőlük. Amikor pedig arra volt szükség, segítettem a hétköznapi ügyeik intézésében. És természetesen „vittem a házat”, főztem akár tíz emberre is – egyszerűsíti le asszonyi hivatását.
Elevenítsük fel, honnan is indult a Rézkarcoló Művészek Alkotóközössége! Már 1950-ben igyekeznek megkapaszkodni, s a hatóságok egy ideig hagyják, hogy rajzaikat magánkereskedelemben forgalmazzák. Aztán 1952-ben adófizetés elmulasztásával és a kapitalizmus „restaurálásával” vádolják Kollert, őrizetbe veszik, a közösséget feloszlatják. Sokat kell talpalni és ügyeskedni ahhoz, hogy tevékenységüket folytatni tudják.
Az egyik dossziéból megsárgult, szakadozott papírlap kerül elő. Több mint fél évszázada, 1953-ban állították ki. Ebben a művészközösség Koller Györgyöt bízza meg munkáik folyamatos értékesítésével és az egyéb ügyintézéssel. Havi 2500 forint fizetést szavaznak meg ezért, abban az időben jelentős összeget.
Több kiváló festőművész – így Pór Bertalan és Csók István – aláírása bizonyítja a feltétel nélküli bizalmat Koller György iránt. Mindez olyan időben történik, amikor nem éppen ez jellemzi az emberi kapcsolatokat. A háború előtti klasszikus műkereskedelem felszámolása után a szakma nagyjai kényszerűségből más foglalkozás után néztek. A galériákat, kiállítótermeket államosították, lett belőlük kultúrház, raktár – ki tudja, mi. Azok a festők, szobrászok, akik nem akartak az állami és főleg a pártirányítás által megszabott ízlés és mondanivaló szerint alkotni, bajban voltak.
– Némelyikük szó szerint nyomorgott – jegyzi meg Edit asszony. Visszaidézi, amikor a fizikailag leromlott állapotú Czóbel Bélának Koller üdülési lehetőséget szerzett, hogy kicsit felerősödjön. – Még tornacipőről is gondoskodni kellett, mert az sem volt neki – teszi hozzá.
Ha az alkotóközösség ötvenes évekbeli névsorára tekintünk, rögtön kitetszik, hogy tagjai rendkívüli tehetségük mellett kiváló elmék, szuverén egyéniségek voltak. Mindezeket a tulajdonságokat pedig ekkoriban nemigen tűrték. Nem számíthattak arra, hogy az 1949-ben alapított, monopolhelyzetben lévő Képcsarnok Vállalatnál méltányosan kezelik őket. Márpedig ettől függött az állami forgalmazás és a csekély számú kiállítás lehetősége.
Annak is nyoma van, hogy olykor milyen lekezelően bántak a művészekkel. Előfordult, hogy a „bírálók” gúnyos megjegyzéseket tettek, és a földre helyezett rajzokat a lábukkal lökték arrébb.
Edit asszony a férjének szóló levelek tucatjait őrzi a nehéz időkről, melyek akár kordokumentumnak is tekinthetők. A művészek gondolataikat, érzéseiket éppúgy megosztották vele, mint magánéleti problémáikat és az alkotással járó hullámvölgyeket.
Kitűnő diplomáciai érzék kellett ahhoz, hogy a különböző karakterű, érzékeny emberek között egyetértés legyen. Egy helyütt így jellemzik Koller Györgyöt: ha művészeti kérdésekről és minőségről volt szó, nem volt helye mellébeszélésnek. Egyszerre volt műkereskedő, mecénás és jó barát.
Hogy milyen társadalmi környezetből indult a Rákosi-, majd a későbbi Aczél-korszak egyetlen magán-műkereskedője? És hogyan sikerült éppen neki megőrizni valamit ebből a kultúrából a polgárosodást eltipró időkben?
Koller György tekintélyes vidéki polgári családból származott, édesapja orvos volt. Ő maga jogi tanulmányokat folytatott. A háború idején tartalékos tisztként belföldön szolgált. Sosem dicsekedett vele, csak újságcikkek, írásos tanúvallomások szólnak arról, hogy számos zsidó származású embert mentett meg a Svéd Vöröskereszttel együttműködve. Hogy aztán a fiatalembert műveltségén, jó ízlésén, első házasságának szellemi környezetén túl mi vitte a képzőművészet felé? Erre nem kapok pontos választ. A Rákosi-korszak beköszöntével sok jóra nem számíthatott, alkalmi munkákból élt a művészközösség verbuválódásáig.
– A Munkácsy Mihály utcai lakás egyik szobája volt az „iroda”. Az íróasztalnál egy idősebb úr tevékenykedett, aki könyvelő és jogász volt egyben. A férjemnek csak egy szék jutott a sarokban, de nem is igényelt mást, hiszen állandóan úton volt. Tehetséges fiatalok, idősebbek, ma már hírességek egymásnak adták a kilincset. Kedvenc törzshelyük volt az akkori képzőművészeti főiskolához közeli Brazil presszó. A Fészek Klubban, más ismert személyiségek mellett, Barcsay Jenő, Zádor István és Csók István rendszeresen találkoztak. Vitték tovább az 1920-ban alapított Szinyei Merse Pál Társaságot – emlékezik Edit asszony.
Nem hagy nyugodni egy kérdés. Olyan diktatúrában, amelyben a padlásokat lesöpörték vidéken, a városokban pedig „egyenízlés” uralkodott, milyen művészetpártoló vásárlóközönség létezett? Egyszerű a válasz. A szép iránti vágyat akkor sem tudták kiölni mindenkiből. Ami az üzleti gyakorlatot illeti: Koller Györgynek igen talpraesetten kereskedő ügynökei, viszonteladói voltak. Még az első vonalbeli focisták is jelentkeztek, hogy szívesen szegődnek mellé. Járták a vidéket, kihirdették, hogy a kultúrházban kiállítás lesz, s jöttek az emberek. Valahogy mindig előkerült az a húsz–ötven forint is, nem kis pénz akkoriban, amennyiért egy szép rézkarcot hazavihettek. Vonzotta őket a hat hónapra adott részletfizetés is.
De a hatalomnak nem volt ínyére mindez. Ezt mutatja, hogy 1956 után Koller Györgyöt „közbiztonsági okból” őrizetbe vették.
Igaz, egy későbbi iratban a rendőrség kénytelen volt elismerni, hogy az intézkedésnek nem volt alapja. De azért nem szűntek meg a zaklatások. Megtörtént az is, hogy Csók István, Szőnyi István, Glatz Oszkár – mind Kossuth-díjas nagyságok – Münnich Ferenchez folyamodtak, hogy az egyik ilyen ügy elrendeződjön.
– Elviseltük mindezt, a lényeg az volt, hogy az engedélyt ne vonják vissza – idézi fel Edit asszony. – A férjem nagyszerűen értett hozzá, hogy az árakat az akkori szűkös értékesítési lehetőségekhez igazítsa. És mindezt úgy oldotta meg, hogy az alkotókkal szemben is méltányos volt, s az ő jutaléka sem maradt el. Arra is volt gondja, hogy az anyagiak miatt ne legyen a közösség tagjai között féltékenység, feszültség.
A művészközösségnek csak 1979 után engedett nagyobb teret a kulturális kormányzat. Ekkor már kisplasztikákat, olajfestményeket is kiállíthattak, forgalmazhattak. A nyolcvanas években készült fényképeken Varga Imre, Borsos Miklós, Amerigo Tot és a fiatal Melocco Miklós látható. Olykor közéleti emberek is szívesen mutatkoztak a társaságukban. Tény, hogy a késő Kádár-korszakban már nem lehetett mellőzni a csaknem hatvan élvonalbeli művészt, s alkotásaikat félreszorítani. A regnáló hatalomnak is jól jött a hírnevük, hiszen időközben számosan közülük a nemzetközi képzőművészeti élet ismert személyiségeivé váltak.
Így alapíthatta meg Würtz Ádám, Kass János, Reich Károly, Borsos Miklós és Koller György a szocializmus első magángalériáját Magyarországon. Helyszínként a Várban lévő, Amerigo Tot által felépített műteremház kínálkozott. (A művész soha nem lakta az épületet, halála után az örökösöktől Koller György vette meg.) Az első magángalériát Budapesten továbbiak követték a Hilton Szállóban, az akkori Nemzeti Galériában, a Petőfi Sándor utcában.
Sorra érkeztek a külföldi meghívások: London, Bázel, Velence, Hamburg, Bécs és Párizs kiállítótermei nyíltak meg előttük. Áttörést jelentett az is, hogy a rangos művészeti lapok elismerő kritikáin túl a Financial Times is értékelte a magyar alkotókat.
– A férjem számára ez volt az aranykor – jegyzi meg Edit asszony. Ismert folyamat, ahogyan a rendszerváltozás hajnalától a csaknem fél évszázadig szüneteltetett hazai szabad műkereskedelem ismét életre kelt. Mindezt már távolabbról figyelte Koller György. Ő maga nem akart többet elérni, és tudott örülni annak, hogy néhányan, akik tőle lesték el a szakma fortélyait, önállósodtak.
A fiatal képzőművészek támogatására férje 1996-ban bekövetkezett halála után Edit asszony megalapította a Koller-díjat. Mindennek anyagi alapjait azok az ékszerek adják, amelyeket Honthy Hanna ajándékozott a műkereskedő feleségének. A neves operettprimadonnát mély, éveken át tartó barátság fűzte a házaspárhoz.
Ülünk a várbeli ház udvarának kerti asztalánál, ahol a galéria mai vezetője, Köster Dávid, az unoka elképzeléseiről beszél. Arról a tiszteletről, amelyet a hajdani művészközösség nagyjai iránt érez, az élők megbecsüléséről. És persze arról a nyitottságról és szabadságról, ahogyan huszonhat évesen a saját útját szeretné járni. Németországból tért haza, dolgozott tőzsdén, ismeri a pénz értékét, de nem tartja „mindennek”. Valami mást keresett, s itt, nagyanyja jóvoltából, várta ez a páratlan lehetőség. Úgy gondolja, az üzleti szellem jól megfér az örök értékekkel, az alkotás megbecsülésével. A Magyarországhoz való kötődése pedig csak erősíti elhatározásában, hogy a galéria által befogadott alkotásoknak jobb pozíciót teremtsen a nemzetközi műkereskedelemben.
A várbeli kertbe nem hallatszik fel a város zaja. A kora őszi fátyolos fények most Borsos Miklós szobrait világítják meg. E folytatással kezdődik majd az új fejezet.