Villamoson vagy metrón megközelítve a Puskás Ferenc Stadiont, egy órával A nemzet búcsúja címet viselő ceremónia kezdete előtt az volt az ember benyomása, a földkerekség legismertebb magyarja kedvéért még egyszer, utoljára összesereglenek az emberek. Nemcsak az idősebb, az Aranycsapatot még élőben megcsodált korosztály tagjai igyekeztek a szertartásra, hanem középkorúak, gyermekükkel kéz a kézben, és fiatalabbak is, függetlenül attól, hogy éppen divatosan öltözködtek és fésülködtek, vagy kopaszra nyírtan fekete ruhát és bakancsot öltöttek. A csalódás, mint az elmúlt években oly sokszor, akkor ütötte mellbe az embert, amikor a stadion nézőterére lépett. A hivatalos vendégeket nem számolva még tízezren sem vették a fáradságot a személyes búcsúra. A nézettségi adatok ismerete nélkül sem bátorság kijelenteni azonban, a tévéképernyők előtt százezrek, sőt talán milliók követték az eseményt, de a tévé káros kényelemre szoktatott bennünket: ha személyesen kell példát mutatni, tenni a közösségért, akkor egy métert sem vagyunk hajlandók mozdulni.
Szombaton ez volt az első és egyben az utolsó csalódás. A búcsúztatás a legkényesebb ízlésnek is megfelelve, minden tekintetben emelkedett, megható és színvonalas volt. Amíg a gyászolók gyülekeztek a lelátókon, gyászzene szólt, a kivetítőkön részleteket vetítettek a Puskás Öcsi című filmből. Amikor mindenki elfoglalta a helyét, a pálya körül felsorakoztak az első két osztály csapatainak játékosai, a tervezett kezdés szerint, pontban délután négy órakor megkondult a harang. A kiadott műsorfüzet szerint ezt még további tizenkilenc betét – beszéd, zeneszám, filmbejátszás – követte, akkor lehetetlennek tűnt, hogy ez beleférjen egyetlen órába.
Belefért. S nem azt az érzetet keltve, hogy belezsúfolták, hanem ellenkezőleg, azt, hogy egy órában ekképpen lehet a legtökéletesebben és kegyeletteljesebben megidézni Puskás Ferenc emlékét. A harangzúgás után Latinovits Zoltán szavai dübörögtek a szíveken, amint a Szózatot szavalta, majd Verdi Requiemje – Pitti Katalin szólójával – csendesítette le a lelkeket. Az első beszédet Schmitt Pál, a Magyar Olimpiai Bizottság és a búcsúztatást szervező kegyeleti bizottság elnöke mondta volna el, ám pénteki roszszulléte után az orvosok csak tegnap engedték ki a kórházból – Novotny Zoltán, az ismert rádióriporter olvasta fel sorait. Schmitt Pál először az adventi várakozást és a szemünk előtt látható veszteség ellentétét igyekezett feloldani, majd közös hálánkat fejezte ki, amiért Puskást Ferencet nekünk ajándékozta a Teremtő, végül kötelességünkre figyelmeztetett: „Megjelennek majd szobrok, épülnek újabb stadionok, sportcsarnokok, alakulnak labdarúgó-akadémiák, egyesületek, klubok, viselve a Puskás nevet?” Filmbejátszás után Szepesi György búcsúzott. Köszönetet mondott az együtt töltött több évtizedért, majd azt ecsetelte, hogy Puskás nemcsak a pályán, hanem az életben is kiemelkedő egyéniség volt: „Puskás Ferenc emberi nagyságát jelzi, hogy azt is tudta, mikor kell bocsánatot kérnie. A családban is tudta, mi a szeretet. 1981-ben, amikor negyedszázad után hazatért, első útja a kispesti temetőbe, szülei sírjához vezetett.” Gondolatait annak megerősítésével zárta, amiben sokan a mai napig kételkednek: „Szívében örökké magyar maradt.”
Ismét zene – Joaquín Rodrigo Aranjuez, Jose Carreras előadásában – törte meg az emlékezések sorát. A Real Madrid zászlaja alatt a klub küldöttségének tagjai, köztük az egykori spanyol játékostársak, Santamaria, Velazquez, Zoco a ravatalhoz járultak, a királyi egyesület elnöke, Ramon Calderon pedig a mikrofonhoz lépett. A spanyolok nevében köszönetet mondott Magyarországnak, hogy ekkora zseni megszületett, és akin ők is osztozhattak velünk. (Más fórumon azt is bejelentette, a Real Madrid edzőközpontjában szobrot emelnek az ő „Panchójuk” tiszteletére.) A második filmbejátszás után különös zeneszám következett. Puskás Ferenc kedvenc nótája, a Nótás kedvű volt az apám – személyesen a Nemzet Sportolója előadásában. Ebből megállapíthattuk, a zseniális labdarúgó akkor sem került volna bajba, ha történetesen énekesként kellett volna a kenyerét megkeresnie. Következőként az Európai Labdarúgó-szövetség nevében is Anghel María Villar, a Spanyol Királyi Labdarúgó-szövetség elnöke méltatta Puskást, Petőfi, Liszt és Bartók mellé helyezve a világon ismert magyarok sorában. Ezután mindenki magában mormolhatta vagy a zenekarral együtt halkan énekelhette a Kormorán feldolgozásában és előadásában a Miatyánkot.
Csurka László szavalta el Szöllősi Zoltán Puskás ravatalánál című versét, majd Kodály Zoltán Esti dala vezette fel Buzánszky Jenő, az Aranycsapat jobbhátvédje búcsúját. Eszterházy János felvidéki író gondolataival ő is figyelmeztette a megjelenteket: „Csak az a nemzet érdemes jobb sorsra és örök életre, amely meg tudja becsülni nagyjait, és amelynek szeme előtt lebeg azok példamutató munkássága.” Amit Wass Albert soraival nyomatékosított: „Hatalmas folyam az idő! Hatalmas és örök… nincs, ami feltartóztassa és megváltoztassa! Múltja nélkül, emlékek nélkül nem igaz ember az ember!” Buzánszky Jenő Puskást mint embert is megidézte, s azzal köszönt el tőle: mától az ég legfényesebb csillaga nekünk Puskás csillaga.
Az utolsó filmbejátszás után ismét a Kormorán lépett a színpadra. Mialatt Demjén Ferenc a lassan a nemzeti imák sorába lépő Kell még egy szót énekelte, Puskás mezszámának megfelelően tíz huszár vezette fel a hat fekete telivér húzta ágyútalpat a ravatal elé. A szívbe markoló dal kíséretére a díszőrség a koporsóhoz lépett, labdarúgásunk még élő kiválóságai sorfalat álltak, a ravatal köré gyászviseletet öltött néptáncosok, nemzeti színű melegítőbe és a Puskásról elnevezett akadémia felöltőjébe öltözött ifjak gyülekeztek – a kibontakozó menet látványa túlmutatott Puskás Ferenc búcsúztatásán. Mintha boldogságunkat, reménységünket, a kisiklottan is visszasírt múltat temettük volna. Azt érezve, mi tényleg csak az egekben remélhetünk feltámadást, itt, a földön lehetetlen az eltávozott zseni nyomába eredni. Csapnivaló játék a két jelenlegi élcsapat pénteki mérkőzésén, fenséges végtisztesség az eddig élt legnagyobb emlékére szombaton – a két esemény között tátongó ellentétet az érdektelenség oldja fel. Puskást temetjük, de lélekben magunkat is, labdarúgásunkat mindenképpen a koporsóba fektetjük. A párás tekintetek ennek a beismeréséről árulkodnak.
Fehér galambokat röptettek az ég felé, a stadionból Miguel Ríos Himno a la Alegría, azaz Beethoven IX. szimfóniájának feldolgozására indult el a gyászmenet Grosics Gyulával és Buzánszky Jenővel az élen, majd dobpergés kíséretére a Hősök tere felé kanyarodott. A feszes menetrendet továbbra is pontosan tartva a gyászolók időben megérkeztek a nemzet nagyjainak kőbe vésett társaságába. A katonai tiszteletadás keretében Kiss B. Attila elénekelte a Hazám áriát a Bánk bánból, Szabó Tamás tábori püspök áldást osztott, majd háromszor eldörrent a díszsortűz. A búcsúzók innen szinte gyorsított menetben, az Andrássy úton végig a Szent István-bazilika felé indultak. Az érdeklődők a Kodály köröndtől sorfalat álltak, a belváros felé tartva, eredeti szándékától elütve, kissé turistalátványosságként is szolgált a menet.
A bazilikában tartott gyászmisére többek között eljött Lomnici Zoltán, Orbán Viktor, Áder János, Kuncze Gábor és Ujhelyi István. A külföldi vendégek közül pedig Joseph Blatter, a FIFA elnöke, a játékosként és edzőként is világbajnok Franz Beckenbauer, a háromszoros aranylabdás, az UEFA alelnöke, Michel Platini, Juan Antonio Samaranch, a NOB korábbi elnöke. Hajlamosak vagyunk azt mondani: még természetes. Ám helyesebb úgy gondolkozni: egyikük sem keresett kifogást, mindannyian kötelességüknek érezték, hogy kifejezzék végtisztességüket Puskás Ferenc előtt. Akad-e még egy ilyen ember közöttünk?
Először Sólyom László köztársasági elnök mondott beszédet, aminek lényege az utolsó mondatokban sűrűsödött: „Milyen ritka eset, hogy valaki, aki komolyan veszi tehetségét és feladatát, s csupán magát adja, ezáltal egyetértést, pozitív érzelmeket, kapcsolatot képes teremteni az emberek között! Ez az egységesítő szellem most megnyilvánul abban is, hogy a végső búcsú Puskás Ferenctől megint összehozta az embereket. Felidézi Magyarországon, hogy lehetett egykor közösen lelkesedni, közösen büszkének lenni. Most is képesek lehetnénk rá.” A kijelentő mód Puskásnak, a feltételes mód nekünk szól.
Ezt követően Kiss-Rigó László szeged–csanádi megyés püspök celebrált római katolikus gyászmisét. A gyászolt nagyság és a hely szellemének is eleget téve így fogalmazott magyarul és angolul is elmondott szentbeszédében: „A legfőbb szövetségi kapitány lehívta a pályáról Ferenc testvérünket, de nem azért, hogy lecserélje, hanem hogy olyan pályán játsszon, ami nem a földi embereknek való.” Szép újraértelmezése a kicsit elkoptatott hasonlatnak.
A könyörgés passzusait sorrendben Grosics Gyula, Szöllősi György, Bozsik Péter, Détári Lajos, Franz Beckenbauer és Gellei Imre olvasta fel. A mise végén Tőkés László emelkedett szólásra. Két szerepében is a nemzeti egységet jelképezve: egyrészt mint református püspök, másrészt mint a határon túli magyarság rendíthetetlen vezéralakja. Szózata is ezt tükrözte, kiemelve, hogy a határon túli magyaroknak még ma is csak a sportesemények jelentik az egyetlen lehetőséget nemzeti érzésük átélésére. Őt a kormány nevében Lamperth Mónika követte – szépen megírt beszéddel. Puskás Öcsi utolsó cselének nevezte, hogy bár távozott közülünk, mégis örökre velünk marad. Jose Antonio Samaranch és Sepp Blatter a hivatalos tisztségen túllépő, személyes hangvételű gondolatokkal búcsúzott. Utóbbi olyannyira, hogy nem is az előre megírt, a kivetítőn magyar fordításban megjelent szöveget olvasta el, hanem átéléssel rögtönzött. Ha a világ labdarúgásának első embere a legnagyobbak között emlegeti Puskás Ferencet, akkor nekünk ugyanebben nincs okunk kételkedni. Utoljára, a magyar labdarúgás nevében Kisteleki István, az MLSZ elnöke köszönt el. Ugyancsak találó szavakkal: Már Puskásunk sincs…
Bele kell ebbe törődnünk. S leltárt készítenünk, hogy mink van még egyáltalán. Majd átgondolnunk, vészesen fogyatkozó értékeink helyébe mit tudunk állítani.
gombafelhő
Csak két perc
