A „W-óra”

A helyzet 1981. december elejére már pattanásig feszült volt Lengyelországban. A szakszervezetek tiltakozásokra, sztrájkra készültek, a hatalom köreiben pedig mind jobban megérett, hogy lépni kell. „Néhány hét múlva már nem lenne kinek bevezetnie a hadiállapotot”, fogalmazott a párt egyik korifeusa az egymást követő válságtanácskozások egyikén. Abban is megegyeztek, hogy „Lengyelországban lengyel tűzszerészeknek kell felszedniük az aknákat”. A döntés már december 5-én megszületett, a „W-óra” kijelölése azonban a pártot és az államot is vezető Wojciech Jaruzelski tábornok feladata volt. December 12-én a Szolidaritás vezetői immár húsz órája tanácskoztak a gdanski hajógyárban. Tizenegy óra tájban ijesztő jelekre lettek figyelmesek. Nem működött a telex, s elhallgattak a telefonok is. A televízióban éjfélkor minden bejelentés nélkül megszakították a filmet. A belügyi egységek összehangolt akcióba kezdtek a hadsereg támogatásával. Megkezdődtek a letartóztatások, az internálások. Walesát még éjjel repülőgépen vitték tárgyalni. A hadiállapot azonban ekkor de facto érvényben volt, hiszen a vajdasági rendőrkapitányságokra már 15 óra 40 perckor elküldték a parancsot. A világ nagy hírügynökségei már tudtak mindent, s fontosnak tartották jelezni, hogy nem észlelnek szovjet csapatmozgást. Reggel hat órakor a rádióban lényegében már a Nemzeti Megmentési Katonai Tanács (WRON) vezetőjeként megszólalt Jaruzelski tábornok: „Hazánk a szakadék szélére sodródott…”
A Szolidaritás legendás, ám mára érezhetően megkeseredett alakja, Anna Walentynowicz a napokban így emlékezett lapunknak a 25 évvel ezelőtti napokra:
„December 12-én Franciaországba voltam hivatalos egy szakszervezeti rendezvényre, az utazást azonban elhalasztottam. Hallottuk s éreztük ugyanis, hogy valami készülődik. Akkor még nem szükségállapotról, hanem rendkívüli állapotról beszéltünk. Viszont 12-én elmentem egy Czestochowa melletti szakszervezeti összejövetelre. Útközben nem hallottam semmiről, megérkezve viszont találkoztam a pályaudvaron egy hölggyel, aki nagyon sírt. Odamentem hozzá, s elmondta, hogy a férjének kellett volna kijönni értem az állomásra, hogy elvigyen kocsival, de útközben letartóztatták. Ekkor néhány szakszervezeti társammal úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a rendőrségre, s követeljük az aktivista kiengedését. Ahogy azonban odaérkeztünk, észrevettük, hogy rendkívül sok autó volt az épület körül, míg bent rengeteg civilbe öltözött, bőrkabátos ember állt. Akkor én odamentem az ügyeleteshez, és követeltem, engedjék ki a kollégánkat. Azt mondta, hogy apellálni a helyi vajdasági elnöknél lehet. A telefonok már nem működtek. Visszatértünk az összejövetel helyszínére, a gyárat azonban ekkorra már körülvette a rendőrség. Reggel hat órakor meghallottuk a rádióban a Jaruzelski hangját…”
December 13-án még az edzettebbek is megdöbbenve nézték a tankok vonulását. A lakóhelyét sem hagyhatta el senki. Óránként ismételték Jaruzelski beszédét. Egy ismerősöm gyerekként élte át a történteket. Mint mesélte, csak arra emlékszik azokból az időkből, hogy nem volt cukorka, és számolta az elvonuló tankokat.
A Szolidaritás szabadon maradt aktivistái közben felkészültek a legrosszabbakra. Így tett Anna Walentynowicz is.
„A zászló felszentelése után felmentem a pálos kolostorba és megbeszéltük, hogy találkozunk azokkal, akiket még nem tartóztattak le. Egyeztettünk arról is, miként fogjuk tartani egymással a kapcsolatot. Visszafelé Gdanskba már a vonaton elkezdtem a szervezést, s megbeszéltem a kalauzzal és a mozdonyvezetővel is, hogy miként továbbítjuk az információkat. Ott tudtam meg, hogy mi történt Krakkóban és Gdanskban, ahová 14-én értem vissza. Bementem a hajógyárba, ahol nem volt senki, az ablakok betörve. Néhány emberrel találkoztam csak a szakszervezeti kollégák közül, így Borusewiczcsel és Sadlowskival. Megbeszéltük a helyzetet és elhatároztuk, ha a katonaság vagy a rendőrség megrohamozza a hajógyárat, akkor meg fogjuk védeni. Elmentem hát a tűzoltósághoz, hogy kérjek két tűzoltókocsit, hogy legalább vízágyúval válaszoljunk, ha fenyegetnék a gyárat. Kocsit persze nem adtak, 18-án azonban ezért letartóztattak. Nyolc hónapra internáltak. Egy zloty nélkül engedtek haza, a munkához nem volt jogom, nyugdíjam pedig nem volt. Egy hónapig voltam szabadlábon, akkor egy év három hónapra ítéltek azzal a váddal, hogy el akartam vinni a két tűzoltókocsit, ebből aztán hét hónapot töltöttem le és nyolc hónapot kaptam felfüggesztve. Mikor szabadultam kiderült, hogy a házamat teljesen kirabolták. A szobában egy papírt találtam, amire a következő volt írva: „Megdöglesz nyomorúságodban, te vén tehén!” Nem sokkal később ismét elítéltek. Itt kórházba kerültem, s a kórház személyzete segített. Át tudtak vinni Varsóba, ahol az orvosok nyomatékosan kijelentették, hogy nagyon jól fognak engem gyógyítani. Mindjárt megértettem, ez azt jelenti, sokáig kezelnek. Így mire „kikezeltek”, jött az amnesztia és nem kellett visszamenni a börtönbe.”
A szükségállapotot 1982 decemberében függesztették fel ideiglenesen, és 1983 júniusában szüntették meg általános amnesztiával. A hadiállapot egy időre megfogta, ám megtörni nem tudta a Szolidaritást. Így látta ezt a minap lapunknak nyilatkozva Lech Walesa is. Mint fogalmazott, „egy, az 1979-es pápalátogatás által éppen lendületbe jött mozgalmat fogott meg jó egy évvel a Szolidaritás megalakulása után a rendkívüli állapot. Sokan akarták akkor elérni, hogy hagyjuk az egészet, ne szervezkedjünk, emlékezzünk 1970-re, s ne lépjünk kétszer ugyanabba a folyóba. Én azonban már akkor is láttam, hogy az öszszefogás hiánya miatt vesztettünk. Így aztán kitartottunk, s nem adtuk fel a szervezkedést. S lám, győztünk. Mert a siker titka az összefogás volt, ami a Szolidaritásban testesült meg.”